Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bánkuti Gábor: Balogh Margit: Mindszenty József (1892-1975) I-II.
TÖRTÉNETI IRODALOM 1613 és a rendszer kapcsolatának determinált következménye? Mik az egyén lehetőségei, kibontakozhatnak-e belső képességei? A kötet e kérdéseket implicite alkalmazza: a lehetséges válaszokat az életút mozaikjainak következetes egymás mellé illesztésével tárja az olvasó elé. Eközben számos közkeletű tévedést és félreértést tisztáz, legendákat cáfol, nézeteket árnyal, tényeket erősít meg. Annak ellenére, hogy már könyvtárnyi írás jelent meg Mindszenty Józsefről, a kötetből az derül ki, hogy nem is ismertük. Az értekezés részismereteink össze nem álló vagy éppen inkonzisztens voltával szembesít. Pehm József világát a mintaképző szemináriumi évek Szombathelyen, a felsőpatyi káplánság, a zalaegerszegi hittanári és plébánosi időszak tapasztalatai alakították. Utóbbi a közéleti tájékozódást is kijelölő igazi szerepformáló idő. A Zalaegerszegen töltött negyedszázad történetéből különösen érdekes két terület: a helyi felekezeti közélet mindennapjainak életszerű és értő bemutatása, s ezzel párhuzamosan Pehm József apátplébános személyiségének átitatódása az éveken át tanulmányozott példakép, Padányi Biró Márton püspök ellenreformátor lelkületével. A másik kiemelhető rész, amit a Muraköz visszacsatolása kapcsán olvashatunk a kötetben. Itt dokumentáltan igazolódtak vagy cáfolódtak meg azok az események, melyekről mindeddig csupán a mendemonda szintjén tudhattunk. így érthetővé válik, miért fogadta el a kormány Mindszenty püspöki kinevezését, holott Mikes János megyéspüspökön kívül alig akadt potens támogatója. Mindszenty plébánosként kialakított papi normáját a mindenkori világi hatalommal szemben bármikor konfrontálódni kész szuverenitás-igény, a hithűség és hazafiság szétszálazhatatlan felfogása és szenvedélyes képviselete, és a küldetéstudatos elhivatottság táplálta tántoríthatatlanság határozta meg. Kortársai többségével ellentétben a legkevésbé sem jellemezte jozefinista mentalitás. „Személyében teljesen egyesült a köz- és a magáncél, ugyanakkor egyéni és egyedi emberi karaktere meghatározta, hogy miként kívánta megvalósítani közcéljait.” A gyakorlati formát és a stílust, amelyekben és ahogyan ez a norma kifejeződött, a személyes tulajdonságok és adottságok alakították. Az így előttünk álló egyéniség a két világháború között képes volt autonóm módon és tevékenyen alakítani a helyi miliőt, amelyben élt, és kreatívan használni a struktúrát, amely a cselekvéshez rendelkezésére állt. A második világháború befejezése után Mindszenty nem a régi világot sírta vissza - ebben az értelemben egyáltalán nem volt „reakciós” -, hanem korábban is képviselt elvei mentén haladt tovább. Normarendszerét közéleti és egyházi téren is - merthogy ezek nem voltak elválaszthatóak számára -, immár Magyarország főpapjaként, továbbra is ágensként és nem pusztán aktorként akarta érvényesíteni. Érthető lehet ez abból a szempontból, hogy a háború végi rendszerösszeomlás a katolikus egyház számára nem hozott és nem is kényszerített fabula rasa-t. Ha rendszerben gondolkodunk, lényegében az egyházak, s köztük a katolikus egyház volt az egyetlen intézményes tényező Magyarországon, melynek működése az új helyzetben is folytonos maradt. Mindeközben radikálisan átrendeződött a struktúra, a „játéktér”, a kapcsolatok rendszere. Míg korábban környezete, ha olykor vonakodva is, de elismerte a Pehm/Mindszenty szerepfelfogásából következő eljárásmódot, addig az új viszonyok között, pusztán a változás jellegéből adódó átcsoportosulás miatt, csökkent a pozícióhoz rendelt szerep súlya, megváltozott a rendszerben kijelölt helye. Ebben az összefüggésben lehet elemezni, hogy Mindszenty prímásként reálisan mérte-e föl lehetőségeit. Nem arról van szó, hogy egyegy helyzetben jó vagy rossz döntést hozott. Történetileg nem ez a probléma. A kontextus ennél sokkal összetettebb. Terméketlen felvetés egy rendszer működéséért egyetlen tényezőt felelőssé tenni, hatását és jelentőségét viszonyaitól izolálva vizsgálni. Kádár János 1975-ben azt éri el, ami már 1948-ban is magyar kommunista sakkhúzás volt. (S ebben Kádár belügyminiszterként Rákosi szó szerinti jobb keze.) A Vatikán, a pápa
