Századok – 2016
2016 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Szente Zoltán: Magyarország második világháborús hadba lépésének alkotmányosságáról
1374 SZENTE ZOLTÁN Magyarországon az 1715. évi VIII. te. rendelkezett az állandó hadsereg létrehozásáról, mivel ekkorra bizonyossá vált, hogy csakis hagyományos módon, vagyis a nemesi felkeléssel, illetve a banderiális csapatokkal nem lehet megvédeni az országot. Ez a törvény azért is érdekes, mert arról is rendelkezett, hogy ha „[...] a véletlen ellenséges betörésnek rendkivüli esete merülne fel, vagy a változó s előre nem látható rögtönös háború tekintete az ilyen fontos ügy tárgyalásának rendes módozatát s alakját nem engedné”, akkor az ország karait és rendjeit össze kell hívni, hogy utólag megvizsgálják „[...] az ily véletlen szükség okát”. Az állandó hadsereg fenntartása újabb jogköröket teremtett, amelyek közül a katonai, illetve igazgatási típusú (vagyis a hadsereg „belszervezetére”, illetve „vezényletére” vonatkozó) hatáskörök uralkodói felségjognak számítottak, míg az újoncállítás módjának, feltételeinek és költségeinek meghatározása az Országgyűlés döntésétől függött. A hadsereg külföldi alkalmazásáról 1526 óta valójában a Habsburg császár döntött, ahogy a teljesen önálló magyar államiság is csak papíron, fóleg az Országgyűlés törvényeiben létezett.10 Az 1723. évi Pragmatica Sanctio ebben semmilyen változást nem hozott, mert bár a későbbiekben Magyarországon e törvényeket gyakran a Habsburg Birodalom többi államával és tartományával való „kölcsönös védelmi szövetségnek” tekintették, azok egyáltalán nem foglalkoztak a hadüzenet és a békekötés kérdésével. Az 1848-as forradalom ezen a téren is alapvető változásokat eredményezett; a „független magyar felelős kormány” létrehozása ugyanis azzal járt, hogy az uralkodó a végrehajtó hatalmat — s ennek részeként a hadügyeket - a kormányon keresztül gyakorolhatta, s bármely aktusa csak a magyar „minisztérium” valamely tagjának ellenjegyzésével volt érvényes. Az 1848. évi III. te. 8. §-a külön is kimondta, hogy a „[...] magyar hadseregnek az ország határain kivüli alkalmazását [...] O Felsége fogja, a [...] királyi személye körül leendő felelős magyar minister ellenjegyzése mellett elhatározni.” A forradalom és szabadságharc bukását követő közjogi provizórium után, a kiegyezés közjogi feltételeiről szóló 1867. évi XII. te. „[...] a pragmatica sanctióból folyó közös és együttes védelemre” hivatkozva mondta ki, hogy „O Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészitő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, O Felsége által intézendőnek ismertetik el.” A hadsereg irányítási jogainak gyakorlása ilyenformán tehát kikerült a magyar Országgyűlés ellenőrzése alól. Ugyanakkor a törvény az Országgyűlés számára tartotta fenn — a Monarchia közös hadseregéhez való magyar hozzájárulás tekintetében — az újoncmegajánlást, a szolgálati idő meghatározását, a katonaság elhelyezését és 10 1741-ben például az Országgyűlés ugyan törvényben rendelt el általános felkelést, az osztrák örökös tartományok és a bajor választófejedelem (továbbá „a király és ország más ellenségei”) közti fegyveres konfliktushoz azonban Magyarországnak semmi köze nem volt. Lásd az 1741. évi LXIII. te. felhatalmazását.
