Századok – 2016
2016 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csorba László: Glatz Ferenc: Konzervatív reform. Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal. Szerk. és sajtó alá rend. Burucs Kornélia
TÖRTÉNETI IRODALOM 1365 Mivel messzemenően tudatában van a történetírás elkerülhetetlen szubjektív meghatározottságainak, hozzáteszi: „A Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal csapat csak az én kutatási tematikámban csapat, mégis életművük áttekintése segít megérteni a magyar történeti és politikai gondolkodás történetét 1920-1949 között. És rehabilitációjuk története segít megérteni szellemi életünk történetét a rendszerváltásig.” (XX.) Néha elfogja a téma érdekességével kapcsolatos kétely is: „újraolvasva e harminc-negyvenéves írásokat, belátom — naivitás tölti el a szövegeket, hit, hogy ugyanígy mindenkinek érdekes lehet egy régen elhalt kultúrpolitikus-gondolkodó intézményépítési terve, vagy egy történész írói megoldása.” (XX.) A válasza persze pozitív, ám ennek ellenére hősei teljesítményének „objektív” értékeit sem becsüli túl, mert amikor sorba veszi sikereiket és kudarcaikat, bizony hosszabb lesz ez utóbbi lista. „Pedig magukat a konzervatív reform mestereinek képzelték” — szögezi le, ám ez nem befolyásolja ítéletét: „Tragikus csapat, ma már így látom, kudarcaik nem csak közvetlen utódaikra, de ránk, az 1989-es rendszerváltás nemzedékére is kihatnak...” (XXVII.) A „csapat” kudarcai persze történeti távlatból nézve éppoly tanulságosak, mint eredményeik, így vizsgálatuk mindenképpen messzemenően indokolt. Történetük főbb vonulatait — és a címadás igénye szerint ezáltal a „konzervatív reform” esélyeinek 20. századi alakulását a hazai történettudomány és tudománypolitika területén - a kötet oly módon mutatja be, hogy a szerkesztő, Burucs Kornélia egy kötetbe gyűjtötte Glatz Ferenc 1969 és 2001 között keletkezett, több tucatnyi tanulmányának, előadásának, jegyzetének, disszertációs tézisének és disszertációjának, könyvekhez írt előszavának vonatkozó tárgyú szövegcsoportjait. Ezek kapcsolata semmiképp sem esetleges: újraolvasva nagyszabású mozaik sejlik föl előttünk, amely bátran támaszkodik az olvasó képalkotó fantáziájára. Csomópontokat, szerkezeti funkciójú íveket és motívumokat megragadva hívja elő valamiféle „egész” élményét, miközben kezdettől vállalja, hogy nem törekszik teljességre. Itt vethető fel a kérdés, hogy ilyen jelentős mennyiségű részkutatás bázisán a szerző vajon miért nem azt az utat követte, hogy mindezt újraírva, komplett, új nagymonográfiában adja közre eredményeit? A választ nem tudjuk, mert erről nem szól a kötet élére illesztett „újraolvasási ajánlás”. Találgatás helyett annyit jelezhetek, hogy a 917 oldal végére érve nem volt olyan érzésem, hogy ne lenne számomra érthető, mi a szerző máig érvényesnek tartott és vállalt véleménye hősei tetteiről, sorsáról, történelmi léptékű eredményeikről és kudarcaikról. A kötet általános érdemei közül külön kiemelésre érdemes, hogy a 19—20. század fordulóján induló történésznemzedék műveltségének és szakmai kapcsolatainak bemutatásánál — mondhatni, mintegy mellékesen — roppant széles képet fest arról a — természetesen tudott, ám ezerszálú kapcsolati hálójának milliónyi részletében mindmáig mégsem elég jól ismert - hatásmechanizmusról, amelyet a nagy német kultúrvilág, a német és osztrák egyetemek, kutatóintézetek, tudósok imponáló sora gyakorolt a magyar kollégákra. Ritkán egy kis Párizs vagy London, de szinte mindenkinél Bécs, Berlin, Lipcse, München, Grác és társaik az elemi szintű tájékozódás, majd a magasabb színvonalú tudás elsajátításának és fokozatos bővítésének színterei. És az egyetemi évek csak a kezdet — az európai összhatások folyamatos megismerésében, követésében is döntő a német kollégákkal való kapcsolattartás, amely vezető történészeink mindegyikénél, kivétel nélkül megfigyelhető. E német hatás megrendítő méretére folyamatosan figyelmeztetnek a kötet életrajzai és tanulmányai. A határozott karakterű összbenyomás mellett arra is érdemes fölhívni a figyelmet, hogy a kötet számos elgondolkodtató vagy szórakoztató részlete azáltal is újabb jelentéssel gazdagodik, hogy az egykori első közléshez képest most esetleg más kontextusban kerül elénk e lapokon. Ma is érvényes a szerző meggyőződése, hogy - sajnos vagy nem, de tény - „a történeti kutatás ítéletei óhatatlanul kihatnak a jelen viszonyok megítélésére is. Tehát közvetlen politika.” (XXI.) Klebelsberg-stúdiumai során élesen szembesült
