Századok – 2016
2016 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csorba László: Glatz Ferenc: Konzervatív reform. Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal. Szerk. és sajtó alá rend. Burucs Kornélia
TÖRTÉNETI IRODALOM 1363 Glatz Ferenc KONZERVATÍV REFORM. Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal. Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Burucs Kornélia. Kossuth Kiadó, Bp., 2016. 922. o. Aki felnőtt fejjel élte meg a nyolcvanas éveket, emlékszik rá, milyen virágzó korszakában járt akkoriban a történeti irodalom. Utólag visszatekintve, a helyzet világos: még nem látszott a diktatúra vége, de a nyilvánosság kereteit már feszegette a szabadabb beszéd igénye. A csehszlovákiai bevonulás (1968) óta már nálunk is létezett a szamizdat-irodalom, sőt, ennek új hulláma indult el a lengyelországi katonai puccs (1981) elleni tiltakozással. A legális irodalomban épp ezért természetesnek számított az áthallásos kettős beszéd, és a diktatúra kulturális politikájának irányítói a tiltás-tűrés-támogatás rendszerében méricskélték folyton, mit visel el a rendszer, miképp lehet úgy féken tartani a szájakat idehaza, hogy közben odakinn, Nyugat felé még el lehessen játszani a valójában nem létező szólásszabadság fikcióját. Klasszikus példa, hogy miközben Illyés Gyula korszakos remekműve, a diktatúra iszonyatos személyiségromboló penetrációját fölülmúlhatatlan drámai erővel ábrázoló Egy mondat a zsarnokságról című műve idehaza természetesen tiltottnak számított, a verset — a Nyugat számára, a rendszer „liberalizmusának” bizonyítékaként - „simán” kiadatták a Marsilio Editori velencei magánkiadóval 1986-ban. Ilyen körülmények között a kor olvasóközönsége ráérzett arra, hogy a történelmi olvasnivaló - még a régen elmúlt korokkal foglalkozó is - tulajdonképpen a hiányzó politikai irodalom szerepét tölti be. A városvédő mozgalom, a múlt emlékeinek ápolása, a köztéri szobrokkal, emlékművekkel való törődés szellemi környezetét kiadványok százai, ezrei támogatták, világossá téve a nyilvánvaló összefüggést: ha a demokráciáért és a függetlenségért küzdő eleink törhetetlen erejét dicsérjük, valójában a diktatúra szeme láttára, megakadályozhatatlanul követeljük itt és most a rendszerváltozást! Ebben a szellemi virágzásban persze keveredett a mítosz és a tudomány, a vágyálmok és a tények, de mindezt érzelmileg hitelesítette az a közérzület, amely alkalmasnak találta mindezt a rendszer elleni tiltakozásra. Hatékonysága éppen abban rejlett, hogy közvetlenül nem lehetett „rajtakapni”: mivel a „puha diktatúra” légkörében, a tudományos megszólalás ideológiai-politikai kontrolljának lazulása idején a rendszer vezetői maguk is fontosnak hirdették a történelmi hagyományok ápolását, így ekkoriban már nemigen tudtak védekezni az ellen, ha ügyes írástudók épp e hagyomány segítségével leplezték le áttételesen a diktatúra hazugságait. Aki majd megírja az MTA Történettudományi Intézetének e korszakbeli történetét, alighanem igazat ad nekem abban, hogy az 1970—80-as években a szaktudományos és a népszerűsítő-ismeretterjesztő történeti irodalom iránti páratlan tömegigény magas színvonalú kielégítésében, e folyamat mindinkább rendszerkritikus irányba történő ügyes terelésében, táplálásában, érzékeny mozgatásában igen jelentős szerepet játszottak az intézet vezetői és munkatársai. Ennek bázisát az adta, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikai klímában egyre inkább teret kapott a szakszerűség megbecsülése, a korábbi évek voluntarizmusának nyilvánvaló kudarcai után a tudomány valódi törvényszerűségeinek mind erőteljesebb érvényesítése. A korábban kötelező ideológiai „körítés” előbb kiüresedett, szimpla rutinná vált, majd mindinkább el is maradt, és a történettudomány megújulása egyszerre támaszkodhatott a fokozatosan „rehabilitált” idősebb generációk időtálló forrásfeltárási eredményeire, és ugyanakkor a fiatalabb
