Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ferenc: A fejedelmi gyász trilógiája. Három tanulmánykötet a kora újkori uralkodói temetésekről
mét képezte a császári temetkezési reprezentációnak. A jól szervezett franciaországi és császári uralkodói temetkezési ceremóniák után az angliai királyi temetések meglepően más logika szerint zajlottak, amint ezt Michael Schaich tanulmányából megtudhatjuk. 1695-ben III. Orániai Vilmost például egyszerűen nem is tájékoztatták felesége sírbatételéről... A korszakban egyébként a Privy Council és a College of Arms heroldjai voltak a temetkezési protokoll szakértői és a ceremóniák szabályainak legfőbb ismerői és végrehajtói. A kora újkori orosz cári és cárnői temetésekről Marie-Karine Schaub tanulmányából tájékozódhatunk. A korszak elején a cárok temetése — ellentétben a bizánci modellek alapján megrendezett pompázatos koronázásuktól — viszonylag szerényebb körülmények között zajlott. I. Péter uralkodásának reformjai viszont ezen a téren is számos változást hoztak, és az új szertartások alapvetően francia, német és svéd mintákat követtek. A kötet második részében a kisebb jelentőségű európai uralkodók, legtöbbször más nagyhatalmak mintáit követő temetési ceremóniáiról értekeztek a szerzők. A lengyel példa magyar vonatkozásai mellett még azért volt érdekes — tudhatjuk meg Wojciech Falkowski tanulmányából — mivel a Lengyel Nemesi Köztársaságban választott királyok uralkodtak, és így az elhunyt uralkodó temetési gyászmenete gyakran a vetélkedő nemesi frakciók demonstrációjává válhatott. A következő három tanulmányban különböző itáliai tartományok uralkodói végső búcsúja rituáléival ismerkedhetünk meg. Marcello Fatoni szerint a firenzei Mediciek hatalmukat kívánták legitimálni temetési pompájukkal. Hasonló szerepet játszott az Este család ferrarai és modenai uralkodásában (Giovanni Ricci), valamint a Szavojai Ház esetében (Paolo Cozzo) is az általuk a temetések példáján keresztül propagált dinasztikus hatalmi ambíció. De hasonló motivációkat találhatunk a Gonzaga család szövetségi politikájában (Alice Raviola) is. A kötet utolsó néhány tanulmányában a közép- és észak-európai protestáns uralkodók temetkezési ceremóniáit vették számba a szerzők. A szász választófejedelmek esetében megfigyelt fényűző gyakorlata esetében a császári hatalommal való versengést sem lehet kizárni (Nad’ma Ghermani) és a Welf dinasztia is szívesen követte a katolikus reprezentáció modelljét (Hans-Georg Aschoff). Az igazi kivétel a porosz uralkodói házban volt megfigyelhető. Ugyan a Hohenzollernek felemelkedő dinasztiájának hatalmi ambíciói I. Frigyes és I. Frigyes Vilmos ravatali reprezentációban is fellelhetők, a neves II. Frigyes igazi különcként viselkedett, mivel mindenféle temetési pompát elutasított a végrendeletében (Ewald Frie). A svéd és dán dinasztiák temetkezési szokásainak összehasonlító elemzése alapján két egymással versengő skandináv középhatalom reprezentációs rivalizálását figyelhetjük meg (Birgitte Boggild Johannsen), Marten Snickare tanulmányából pedig kiderül, hogyan alakították a kor esztétikai elvei a temetési gyászmenet összetételét. A kötetet pontos jegyzetanyaggal és széleskörű bibliográfiával és gazdag illusztrációkkal látták el a szerkesztők. 2. Juliusz A. Chroscicki, Mark Hengerer, Gérard Sabatier (szerk.) Les funérailles princiéres en Europe, XVf-XVIIf siécle vol. 2. Le grand théátre de la mórt, Paris, Presses Universitaires de Rennes / Centre de recherche du chäteau de Versailles, collection Aulica, 2013. A trilógia második kötete a 2008-ban Madridban lezajlott nemzetközi konferencia előadásaiból készült tanulmányokat tartalmazza. E kötet a kora újkori uralkodói temetkezési síremlékek témájáról nyújt átfogó európai körképet. A dinasztikus háborúktól sújtott korszakban a síremlékek hatalmi reprezentációs és legitimációs szerepet töltöttek be, és az uralkodóházak által ellenőrzött területek feletti hatalmi befolyást igyekeztek jelképezni. A kötet célja a különféle európai dinasztikus temetkezési síremlékek fő mintái kialakulásának és elterjedésének feltérképezése és bemutatása volt. E célt a kötet szerkesztői négy fő egységre bontva kívánták megvalósítani. Az első bevezető részt a dinasztiák megszilárdulásának temetkezési emlékművekben való ábrázolásának szentelték. A tanulmányok főleg a germán kultúrkör uralkodóházainak emlékműveit tárgyalják. így került sor a hesseni, württembergi, a porosz, a Habsburg és dán uralkodóházak síremlékeinek párhuzamos bemutatására. A hesseni tartománygrófok a középkor óta hagyományosan a Marburgban elhunyt Árpád-házi Szent Erzsébet sírjára a Német Lovagrend által emeltetett Erzsébet-templomban temettették el magukat, amely szokás egészen a reformáció koráig tartott, amikortól a casseli Szent Márton apátsági templom fogadta be a tartománygrófi síremlékeket (H. Th. Gráfi. Később a család hessen-rheinfelsi és hessen-darmstadti ága tagjainak a sankt-goari apátsági templom és a darmstadti plébániatemplom szolgált örök nyughelyéül. Hasonlóan viselkedtek a württembergi hercegség protestáns uralkodói, akik a 16. század második felében a tübingeni TÖRTÉNETI IRODALOM 1087
