Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Szabolcs: Sz. Simon Éva: A hódoltságon kívüli "hódoltság". Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében
ban nem rendelkeztek elegendő információval. Emiatt a mezővárosokra a dikális összeírások — nem meglepő módon — jóval megbízhatóbbak. A falvak és puszták esetében a könyvben számos új megállapítás szerepel, és a kérdés fontossága megérdemli, hogy hosszabban körüljárjuk. A török kor megítélésének legnagyobb problémája a pusztulás mértékének megállapítása. Simon Éva elsőként abból a régóta ismert tapasztalatból indul ki, hogy a keresztény és a török adóösszeírásokban eltérő számú település más-más minőségben kerül feljegyzésre, a defterekben sokszor a nevek és portaszámok is szerepelnek olyan helyeken, amelyeket a magyar dokumentum egy judicatus (uradalmi körzet) részeként külön nem is említ. Tetézi a problémát, hogy a különböző összeírások teljesen ellentmondó adatokat tartalmaznak az egyes falvak teherbíró képességéről, így e tekintetben az összehasonlító vizsgálat nem visz közelebb a hódoltság határán fekvő népesség erejének felbecsülésében. Az bizonyos, hogy az oszmán iratok még ezen a félig-meddig hódolt vidéken is pontosabbak, és ezek alapján az eddig becsültnél több falut gyaníthatunk a vizsgált területen. A defterből az is kiderül, hogy a megszállók az általuk jól ismert, azaz gyakran megszáguldott falvakról rendelkeztek alaposabb ismerettel, így ezek térképre vitelével a portyák útvonalai és célterületei is kirajzolódnak. A szerző Háshágyi Imre zalai alispán birtokainak példáján egy újabb fontos dologra hívja fel a figyelmet, ugyanis az 1577-ben Söjtörön meggyilkolt nemes birtokait annyira részletesen jegyezték fel, hogy a gyanú szerint az új modus vivendi érdekében a birtokos a védelemért már korábban átadta némely birtokjogát egy bizonyos Naszúh szpáhinak, akit egyedüliként említett név szerint az 1579. évi összeírás. Még sok ilyen adatra lenne szükség, hogy ebből a hódoltsági kisnemesek és a megszállók között kialakuló viszony valamilyen rendszerét lássuk, ám az ügy a túlélés egyik félig-meddig lehetséges útvonalát tárja elénk. A könyv több régóta fennálló terminológiai kérdésben is megoldási javaslatot kínál, így például a Szakály Ferenc által bevezetett „hódoltsági peremvidék” kapcsán, amelyen ő a magyar végvárvonal mögött az oszmánoknak (is) adózó területsávot értette. A kérdés jelentősége abban rejlik, hogy ez alapján tudjuk meghatározni a hódoltság határát is. Ugyanis 1566 után az Oszmán Birodalom a katonai helyett inkább adminisztratív eszközökkel igyekezett folytatni a hódítást, és abban bízott, hogy a keresztény végvárak mögötti falvakkal dotált szpáhik majd elvégzik az adóztatással együtt a terület meghódítását is. A Habsburg kormányzat érthető okokból ezt nem fogadta el, így ezeket a területeket soha nem sikerült teljesen bekebelezni, bár az adóra kényszerítés a kortársak számára egyet jelentett a hódoltatással. Nem véletlen, hogy az 1570-es években a magyar országgyűlés egyre szigorúbban tiltotta az önkéntes alávetést és keményen megtorolták, ha egyes falvak mégis úgy döntöttek, hogy beíratják magukat a török adókönyvbe. Ezzel együtt Simon Éva szerint a hódoltság és a peremvidék szétválasztása indokolt, ugyanis — ellenkező oldalról nézve — „a határvidéki szandzsákok szerkezete eltért a törzsterületek közigazgatásától”, és a sokszor egy-egy keresztény végvári központtal kialakított körzetek (lásd kanizsai náhije) területén a kivetett adót átalányban számolták el, és mindvégig feltűnően sok az adóztathatatlan deserta hely. A pusztulás mértékének megállapításához eddig a különböző összeírások számítottak a legfőbb forrásnak, amelyekben az egyes települések mellett egyre gyakrabban tűntek fel a különböző pusztulást jelentő jelzők: deserta, combusta, penitus combusta stb. Ezeket eddig a magyar szakirodalom jobbára szinonimaként kezelte, ám Simon Éva szerint eltérő terminológia rejlik az elnevezések mögött. A jelzők lényege, hogy az adott faluból nem lehet adót behajtani, ám az nem derült ki, hogy lakossággal számolhatunk-e ezeken a helyeken. Az 1579. évi defter alapján kijelenthető, hogy a török terminológia szerint „róják nélküli”, a törzsterületen valóban lakatlant jelentő fogalom a kanizsai náhijében valójában az adóztatás számára ismeretlen, elérhetetlen, de meghódítani vágyott, úgynevezett „oszmán igényterület” falvaira vonatkozik, amelyek elkülönülnek a hódoltatott peremvidéktől. A disszertáció egyik legfontosabb megállapítása így lehetővé teszi, hogy a defterek által behatárolt területen belül egy belső vonalat húzhassunk az oszmán adóztatás pillanatnyi határán. További distinkcióra ad alkalmat a „becslés szerint összeírt” települések fogalmi tisztázása, amely mögött a szerző szerint a ténylegesen elpusztított falvak szerepeltek, melyek lakosai ideiglenesen elmenekültek, így adózás tekintetében ezek is az igényterületek közé tartoztak. Harmadikként pedig a mezraa néven emlegetett pusztákra kapunk egy megoldási javaslatot, mely szerint ezek olyan pusztafalvak, melyek határait a szomszédos közösségek művelés alá vonták. Mindez átvezet bennünket a már említett latin deserta kifejezéshez, amely az 1570-es évek Zala megyéjében az ideiglenesen elhagyott falvakat, de még inkább a szegénységük miatt adózni nem képes faluközösségeket jelentette. Ehhez képest a combusta, azaz felégetett arra vonatkoTÖRTÉNETI IRODALOM 1071
