Századok – 2015
2015 / 3. szám - KRÓNIKA - Hermann Róbert: Ódor Imre (1959-2015)
KRONIKA 795 Országos Tudományos Diákköri Konferencián ért el helyezést történelemből. Széleskörű érdeklődését mutatja, hogy foglalkozott a makedón taktikával ugyanúgy, mint a huszitizmus kérdéseivel. Szombathelyen 1982-ben szerezte meg diplomáját. Ezt követően egy ideig népművelőként dolgozott, majd 1983-ban a Baranya Megyei Levéltár munkatársa lett, előbb 1983-1987 között segédlevéltárosként, majd 1987-1993 között levéltárosként és igazgatóhelyettesként. 1984-1987 között szakmai előmenetele érdekében elvégezte az ELTE BTK levéltár kiegészítő szakát. Viszonylag fiatalon, 34 évesen, 1993-ban védte meg „Nemesi társadalom és inszurrekció a török hódoltság utáni Baranyában” című történelemtudományi kandidátusi értekezését. Ugyanebben az évben megkapta a főlevéltárosi szakmai besorolást. Dr. Szita László levéltár-igazgató nyugdíjba vonulása után ő lett a Baranya Megyei Levéltár igazgatója. Odor Imre egyszerre volt kiváló levéltáros és remek történész. Tágabb értelemben vett kutatási témája a dél-dunántúli, s azon belül főleg Baranya vármegyei nemesség 18-19. századi története volt, különös tekintettel annak társadalom-, hivatal és művelődéstörténeti vonatkozásaira. Szívesen írt hosszabb rövidebb pályaképeket a baranyai és pécsi 18-19. századi politikai elit tagjairól, a térség művelődéstörténeti érdekességeiről. Alapvető publikációi jelentek meg a Baranya megyei nemesség 1809. évi összeírásáról, a kurialista és armális nemesekről, illetve a szabadszentkirályi kisnemesek történetéről. Ugyanígy nagy szakértelemmel kutatta Baranya megye címer- és pecséttörténetét is, amelynek elismert szakértője volt. De a szívéhez igazán közel álló téma, a „nagy kedvenc” a nemesi felkelések (inszurrekciók) késő-feudális kori története volt, különös tekintettel az 1809-es utolsó nemesi felkelés, és az 1809. június 14-i győri csata történetére. Kevesen tettek annyit azért, hogy nemesi felkelésnek a magyar köztudatban tévesen megítélt intézménye, illetve a csak lekicsinylőén emlegetett 1809. évi magyarországi hadjárat reális értékelésben részesüljön, mint Odor Imre. Mintegy száz megjelent és kéziratban lévő publikációjának egynegyede foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, s nem is hatástalanul. Nem véletlen, hogy az utolsó reprezentatív magyar hadtörténeti összefoglalóban ő írta meg ennek a korszaknak a történetét, s a téma kutatását folytató ifjabb nemzedék is nagy mértékben épített és épít a munkásságára. Ugyanakkor munkássága mentes volt az apologetikus, a múltat megszépítő törekvéstől. Odor Imre jól tudta, hogy — ellentétben a 18-19. század fordulóján is kedvtelve emlegetett mondással, ti. hogy Magyarországon kívül nincs élet — a magyar történelem kutatását csak úgy lehet magas szinten művelni, ha ismerjük a külföldi irodalmat és levéltári anyagot is. Három ízben kutatott különböző ösztöndíjakkal a bécsi levéltárakban, járt ösztöndíjjal a belgiumi Leuvenben, s a régió története szempontjából oly fontos horvát levéltárakban, amelyek anyagának rendezéséhez is komoly szakmai segítséget nyújtott. A horvát-magyar kapcsolatokban az összekötő szálakat kereste, s ezeket igyekezett erősíteni akkor is, amikor rendszeresen felkérte a horvát kollégákat a különböző tudományos konferenciákon való előadásra.
