Századok – 2015

2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szijártó M. István: Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok

adatát egy ideig ellátó ifjabb Hainer Ignác pályafutása alapján kapunk részletgazdag képet. Mivel ő Batthyány Kázmér gróf titkára lett, 1847-1848-ban kelt levelezéséből e mozgalmas korszak színes képe bontakozik ki: igazi „történelem alulnézetből.”

A Tolna vármegyei jómódú birtokos köznemesség anyagi (pénzügyi, gazdasági és életmódbeli) viszonyait taglalja négy tanulmány, amelyek együtt a kötet középső blokkját alkotják. A hitelezés reformkori rendszerének alapos közgazdasági ismereteket megkívánó szisztematikus áttekintése arra a meggyőző következtetésre vezet, hogy a jómódú birtokos nemesség eladósodása egyes családokat különösen érintett (főleg a Dőry és a Perczel famíliákat), és az 1840-es években kulminált. Fő okaiként magának a birtokszerzésnek és a gazdaság kiépítésének eredeti terheit, a birtokok osztódását, a mezőgazdasági jövedelmek időnkénti alacsony szintjét és az ezekkel gyakran összhangba nem hozott életvitelt lehet megjelölni. A következő tanulmány a birtokosztódási és eladósodási folyamatokat mutatja be. A negyvenes évekre a tartozás több esetben elérte a birtok teljes értékét. Ezekben az esetekben az ősiség eltörlése a kegyelemdöfést adta meg a birtokosoknak. Ezen ismert folyamattal szemben Glósz József azonban egy kisebbség gazdálkodásának sikeres modernizációját is be tudja mutatni a tengelici birtokkomplexum példáján, ahol nagyszabású állattartást és szántóföldi takarmánytermesztést végeztek jórészt bérmunkára építve, és a gépesítés is korán megjelent. Ennek a gazdaságnak nem jelentett katasztrófát a jobbágyfelszabadítás, és ki tudta használni az ötvenes években megnyíló lehetőségeket.

Ugyanakkor további tanulmányaiban a szerző kiegészíti ezt — a gazdasági viszonyok meghatározó súlyát sugalló — képet, hisz joggal hangsúlyozza, hogy a gazdasági érdekek önmagukban még nem magyarázzák kielégítően a nemesség politikai állásfoglalását, különösen nem a polgári átalakulás előmozdítását. Társadalomtörténeti vizsgálatában Glósz József a nagymértékű differenciálódást hangsúlyozza (mind a nemzetségek között, mind az egyes közbirtokosságok tagjai között). Bemutatja, hogy Tolna megye jómódú birtokos családait a birtoklás és a rokonság szálai kapcsolták össze néhány lokális nemesi társasággá. Előbb e közösségek szövetségei uralták a vármegyét egymással rivalizálva, később pedig a politikai nézetek váltak az egyik legfontosabb közösségformáló tényezővé. Átfogóan vizsgálja a jómódú birtokos nemességet a földbirtoklás, a hivatalviselés és társadalmi kapcsolatrendszere tekintetében. Mivel a házasság a társadalmi presztízs legjobb mércéje, ezek elemzését is elvégzi a szerző. Bemutatja azt a helyzetet, amely a század derekán a szolidaritás felmondására kényszerítette a családok többségét: a státusz és az ehhez szükséges jövedelem fenntartása az ebben részesülők körének szűkre vonásával volt csak biztosítható: a birtokos nemesség társadalmi helyzetét tekintve szétszakadt. A kúria és lakói című tanulmány a Tolna megyei birtokos köznemesség saját kezelésű gazdaságát és az ennek középpontjában elhelyezkedő nemesi udvarházat egyszerre teszi beható gazdaság- és társadalomtörténeti vizsgálat tárgyává, amelyben a kúria maga — idézem — „társadalmi státuszhoz, vagyoni helyzethez kötött életformát” testesített meg. Figyelemmel kísérhetjük azt a folyamatot, amelynek során a nemesi gazdálkodás válsága a 19. század derekára a kúria által szimbolizált életforma válságává vált. Ritkán olvashatunk ilyen megalapozott és részletes életmód-történeti elemzést a 18-19. századi nemességről, megtűzdelve olyan frappáns megállapításokkal, mint a következő: „a táblabíró legnagyobb ellensége nem a bécsi udvar, netán az engedetlen jobbágy, a perlekedő rokon vagy éppen uzsorás hitelező, hanem az unalom volt.” (123.)

A könyv utolsó blokkjában a mezővárosi közösségekre fókuszál a szerző. Kölesdről megtudjuk — és ez inkább szabály, mint kivétel lehetett a kor Magyarországán —, hogy az úrbérrendezés alkalmával a parasztok és az uradalom összejátszásával a paraszti szántóknak csak mintegy a fele került rögzítésre az urbáriumban, a többit kivonták az állami adózás alól. Később azonban az uradalom felmondta a kölesdi jobbágyokkal kötött külön kontraktust, és az urbárium alapján egyre több szántót és különösen rétet vont magához. A legfontosabb azonban az, hogy a majorsági földek a szántó- és rétterületnek így is csak a hetedrészét tették végül ki, sőt a földesúri terjeszkedés ellenére is nőtt a szántóknak és a réteknek a jobbágyok kezén lévő úrbéres területe, vagyis még mindig elég feltörhető parlag volt Kölesd határában, és a művelésbe vont földek gyarapítása elsősorban ebből a forrásból ment végbe. Ez azért érdekes, mert a magyar történetírás hagyományosan túlértékeli a kora újkori majorságok szerepét, pedig már Benda Gyula megállapította, hogy „legnagyobb kiterjedése idején, a 17. század közepén sem érték el a földesúri szántók, a majorsági vetésterület az ország szántóinak 10 százalékát.” (Társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest, 2006. 234.)

Egy érdekes 19. század eleji helyi konfliktus kapcsán vizsgálódik Glósz József Szekszárdot illetően, és feltárja annak gazdasági és társadalmi hátterét: az elégedetlenség a napszámosok,

TÖRTÉNETI IRODALOM 779