Századok – 2015
2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Valló Gábor: Kovács István: Bem tábornok, az örök remények hőse
soknak természetesen nem csak a változó írói koncepció, hanem az időközben felgyülemlett újabb kutatási eredmények, így a szerző saját kutatásai mellett pl. a ’70-es években Erdély társadalmi-nemzetiségi viszonyairól megjelent román és magyar tanulmányok is irányt szabtak.) A 2014- es kiadásban tehát új fejezetek jelentek meg, amelyek részben Bem politikai tevékenységét, részben az erdélyi politikai-társadalmi viszonyokat világítják meg, vagy pedig további személyes sorsokat, életutakat mutatnak be. Ezzel el is érkeztünk második szempontunkhoz, a könyv stiláris-tartalmi bemutatásához. Olvasmányos, néhol szinte regényszerű, verseket is tartalmazó életrajzról van szó, amely így valahol félúton van a hadtörténelmi tanulmány és a népszerű ismeretterjesztő mű között. Az események bemutatását időnként egyéni sorsok, életpályák bemutatása szakítja meg, amely olykor zavaró is lehet, mindenesetre további elemekkel gazdagítja a korszak ábrázolását. Ami a forrásokat illeti, lengyel és magyar levéltári forrásokon, forráskiadványokon kívül a szerző bőségesen hasznosította — a szabadságharc erdélyi történeténél megkerülhetetlen Gyalókay mellett — a korszerű hadtudományi irodalmat (Hermann Róbert, Csikány Tamás, Roman Los stb. művei), illetve a Bem erdélyi hadjáratával kapcsolatos emlékiratokat (Teleki, Csány, Czetz, Rucki, Újfalvi, Imreh, Bauer vagy akár Petőfi visszaemlékezései). A kötetet az említett — elsődleges és másodlagos — lengyel források használata különösen értékessé teszi. A könyv első fejezete Lengyelország 18. század végi felosztásával foglalkozik, ami érthető, hiszen Bem életének története nem választható el hazája sorsától. A II—III. fejezetben Bem ifjúkoráról, katonai pályája kezdetéről és a Napóleon seregében történt szolgálatáról esik szó. Az 1812-es orosz hadjárat és Gdansk 1813-as (sikertelen) védelme Bem első katonai tapasztalatát jelentette. Ezután két fejezet foglalkozik az 1815 és 1830 közötti „békeévekkel”. Miután Bem 1826-ban leszerelt, hadmérnöki tudását a polgári életben próbálta kamatoztatni. E fejezetek érdekessége éppen az, hogy Bemet nem katonaként, hanem magánemberként mutatja be, aki mindig hasznos elfoglaltságot keres, ugyanakkor életéből meglepő módon hiányoznak a nők. A VI-VIII. fejezetek a Lengyelország történetében és Bem életében is kulcsfontosságú eseménysort, az 1830-31-es „novemberi felkelést” és az erre következő orosz-lengyel háborút ismertetik. Érdekes a lengyel tavaszi hadjárat bemutatása, amelynek szereplőit a szerző igyekszik jellemezni, teljesítményüket — lengyel történészek segítségével — méltatni. Egy-egy fejezet foglalkozik az 1831. májusi osztrolenkai csatával, ahol Bem a vereség pillanatában indított rohamával hiúsította meg az orosz üldözést és a lengyel had szétverését, majd Varsó védelmével. Itt jelenik meg Bem „negatív alteregója”, Dembinski tábornok alakja, akiről a szerző jogosan fogalmazza meg lesújtó véleményét. Milyen jó lenne, ha a magyar szabadságharc e kártékony fővezéréről is részletes életrajz készülne! (Maga Kovács röviden írt Dembinskiről: „...Mindvégig veletek voltunk”. Lengyelek a magyar szabadságharcban. Osiris, 1998. 159-172.) Életrajz esetében szinte elkerülhetetlen, hogy a szerző elfogult legyen főhőse iránt. Kovács István javára írandó, hogy Bem életének néhány sötétebb pontját sem hagyja említetlenül. Ilyen a varsói csata sorsdöntő napjáról való elkésése, illetve a lengyel szabadságharc utáni emigrációban való ellentmondásos szerepe (például a portugáliai lengyel légió szervezése), amely egyáltalán nem növelte népszerűségét honfitársai között. A X. fejezet Bemnek az 1848. októberi bécsi forradalomban betöltött vezető szerepével foglalkozik. A szerző itt is számtalan kisebb epizóddal, párbeszéddel igyekszik élővé tenni az eseményeket. A XI. fejezet a tábornok Magyarországra kerülését és erdélyi fővezéri kinevezését ismerteti. Ezután egy fejezet Erdély 1848-as társadalmi, etnikai és politikai viszonyait, a román felkelést és a cs. kir. csapatok ellenforradalmi fellépését mutatja be. A XIII. fejezettől kezdődik Bem erdélyi hadjáratainak bemutatása. A szerző hét fejezeten át ismerteti, hogyan szervezte újjá Bem a szétvert erdélyi honvédcsapatokat, hogyan ment át ellentámadásba és tisztította meg Észak-Erdélyt Urban ezredes csapataitól, majd a Nagyszeben elleni első támadása után hogyan szenvedett súlyos vereséget Vízaknánál, hogyan vonult vissza „négy nap ágyúdörgés” közepette, majd hogyan tért vissza a piski ütközetben aratott győzelemmel. A vízaknai vereség esetében a szerző nem mentegeti, bár nem is emeli ki Bem felelősségét az elhamarkodott ellentámadásban, a dévai visszavonulást és a piski győzelmet viszont jogosan Bem legszebb hadi sikerei között méltatja. Az erdélyi hadjárat áttekintését itt két új fejezet szakítja meg, amelyek közül az első Bem székely telepítési terveit, a második az erdélyi sereg néhány honvédjének sebesülését és ellátását, illetve haláluk után családjuk segélyezését mutatja be. Ezután a XXII. fejezet Nagyszeben 1849. márciusi elfoglalását ismerteti, amely után kiemeli Bem amnesztiarendeletét és a bukaresti angol 776 TÖRTÉNETI IRODALOM
