Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
726 GYARMATI ENIKŐ belpolitikai céllal, hogy a magyarok szuverenitását a különféle nemzetiségek felett hosszú távon biztosítani tudják.74 McMeekin narratívájában a közös minisztertanácsi ülések haditanácsként jelentek meg. Ezeken Tisza több győzelmet aratott. A magyar miniszterelnök teljesítményének tudható be, hogy a döntéshozók elálltak az azonnali katonai lépéstől, valamint érvei hatására a hadsereg mozgósításának idejét kitolták, és a diplomáciai lépésektől tették függővé. Ez két fontos taktikai győzelem volt.75 A július 14-én minden irányból rá nehezedő nyomás azonban megbénította ellenállását. Egy pontban azonban továbbra is hajthatatlan maradt. Ragaszkodott ahhoz, hogy a Szerbiának szánt jegyzéket elküldése előtt láthassa, jóváhagyhassa.76 Közismert tény, hogy erre sem ő, sem más döntéshozók nem kaptak lehetőséget. McMeekin a magyar történetírás következtetéseivel szemben azt hangsúlyozta, hogy az ultimátum szövegéről eszmecsere nem történt, a végleges szöveget lepecsételve július 20-án elküldték Belgrádba. Az uralkodó az ultimátum pontos tartalmát egy nappal később, július 21-én, a bécsi német követ pedig a rá következő napon ismerte meg. A szerző felfogása szerint ehhez az ultimátumhoz a németek biztosan nem járultak volna hozzá.77 McMeekin Tisza háborút ellenző kiállásának feladását annak tudja be, hogy egyedül maradt elképzelésével. A Berchtold külügyminiszter bécsi villájában, a Strudlhofban július 19-én tartott szigorúan titkos, „második haditanácson” megkapta Conradtól azokat a katonai biztosítékokat, amelyek a román betörés veszélyét voltak hivatottak elhárítani.78 Végül a balkáni konfliktus lokalizációs stratégiájának sikertelensége melletti érvként ebben a munkában is találkozhatunk azzal a kontrafaktuális érveléssel, miszerint ha Conrad elképzelése július elején érvényesül, és azonnal mozgósítják a hadsereget, a Monarchia Belgrádot és ezáltal Európát is kész helyzet elé állíthatta volna. Azok a történészek, akik nyitottságot tanúsítanak ezeknek az érveknek az irányában, Tisza István döntéseit a júliusi válságkezelés első két hetében nem békeprogramként, hanem politikai mulasztásként értelmezik.79 McMeekin interpretációja mindkét olvasatot — háborúpártiság, békepártiság — megjeleníti összegzésében, és az olvasóra bízza a döntést. Clark olvasatában Tisza István sem nem békepárti, sem nem háborúpárti. A júliusi válság előtörténetének részletei által azt érzékelteti, hogy a magyar miniszterelnök minisztertársaihoz hasonlóan korábban is számos alkalommal állt ki egy esetleges katonai konfrontáció mellett.80 Tisza politikájának rövid számbavételekor Clark az autoriter politikai jegyeket domborította ki. A magyar elit hegemóniáját eltökélt szándékkal védő miniszterelnök képe elevene-74 Uo. 75. 75 Uo. 146-155. 76 Uo. 165-169. 77 Uo. 188-189. 78 Uo. 184-185. 79 Uo. 484—485. Hasonló érveléssel élt a szerző által gyakran hivatkozott Hugo Hantsch is. Hantsch, Hugo: Die Geschichte Österreichs. Graz 1968-1969. II. 563.; 611. Szintén utalt erre: Galántai, J.: Magyarország i. m. 117. 80 Clark, ChDie Schlafwandler i. m. 378-380.
