Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Magyarics Tamás: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig
Ságban ugyancsak a térségi stabilitást mindenek fölé helyező politikát folytatott. A realistákkal végső soron azonos következtetésre jutottak az amerikai külpolitika „idealista” hagyományainak képviselői (meg kell jegyezni azonban, hogy „tiszta” formában egyik sem létezett valójában), amennyiben az 1970-es évekre kialakult európai erőegyensúlyt elfogadták. Jimmy Carter elnök, a térséget jobban ismerők nagy meglépésére kijelentette, hogy az Egyesült Államok felszámolta a szovjet befolyást a térségben, például Magyarországon (334), míg Gerald Ford az 1976-as egyik elnökjelölti vitában azt fejtegette, hogy Kelet-Európábán nem érvényesül szovjet dominancia. (333). Az amerikai tisztviselők egy része a magyar vezetőket is alaposan félreismerte. George H. W Bush későbbi elmondása szerint a Kádár Jánossal folytatott megbeszélése „az egyik legemlékezetesebb volt számára”, George Shultznak pedig a magyar pártvezető még azt is „eladta”, hogy Nagy Imre kivégzését nem ő szorgalmazta. (396) Ez a fajta felületesség és általánosítás, továbbá akár jelentős mértékű tévedés az Egyesült Államok legmagasabb szintű vezetői részéről a közép- és kelet-európai régiót illetően nem volt új keletű, és az azóta eltelt évtizedek tanúsága szerint nem is múlt el a hidegháború végével. Az 1980-as évek elején Magyarország szerény mértékben felértékelődött Washington számára a kelet-nyugati kapcsolatokban: Budapest egyfajta „postás” szerepét kezdte betölteni, amennyiben a magyar politikai vezetők igyekeztek fenntartani a nyugati kapcsolataikat, és azok gyakran rajtuk keresztül üzentek a szovjeteknek. Továbbá, immár a magyar külpolitikában is „a propaganda és a valóság között” tovább mélyült a szakadék, elsősorban annak köszönhetően, hogy a kommunista vezetés tagjai a rendszer túlélése érdekében kénytelenek voltak nyugati gazdasági segítséget kérni az IMF és a Világbank révén, vagy lehetővé tenni azt, hogy George Soros 1983-tól elkezdhesse működtetni a „nyitott társadalom” megvalósítása érdekében létrehozott hálózatát Magyarországon. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy a külpolitikai stratégiai döntéseket egyértelműen továbbra is a Szovjetunió, és a hozzá fűződő viszony határozta meg. A kelet-közép-európai rendszerváltozás sikerének sok „atyja” van - utólag. A szovjet/orosz mítoszteremtésben a Szovjetunió, és személy szerint Mihail Gorbacsov gyakorlatilag egyedül hajtotta végre a folyamatot - mutatis mutandis ahogy a Szovjetunió „egymaga” győzte le Németországot a második világháború alatt. Az amerikaiak George H. W. Bush döntő szerepét emelik ki az 1989-1991-es események kapcsán, aminek a jogosságát egy bizonyos mértékben nem is lehet vitatni. Washington legalább némi kézzelfogható támogatást is adott az térség kommunista erőinek a lengyel Szolidaritástól kezdve a magyar demokratikus ellenzékig. A támogatás mértékét azonban hiba lenne eltúlozni, akár anyagi, akár politikai téren; az utóbbi esetében pedig lényegében még mindig az amerikai-szovjet kapcsolatok, illetve az európai, s azon belül kelet-közép-európai stabilitás számítottak meghatározó tényezőknek. Lawrence Eagleburger külügyminiszter-helyettes (ugyancsak a „Kissinger-iskolából”) „nosztalgiával beszélt a hidegháború ’figyelemre méltó kiszámíthatóságáról és stabilitásáról’” akkor, amikor az még véget sem ért. (413.) Ezzel a kérdéssel kapcsolatban némi hiányérzettel lehet megállapítani, hogy a szerző nem tér ki az „Oroszország először” („Russia First”) amerikai külpolitikai hagyomány jelenlétére legalábbis a második világháború alatti kényszerkoalíció létrejötte óta. A közép- és kelet-európai térséggel szemben mind a mai napig erős gyökerekkel rendelkezik ez a nézet. (Lásd, többek közt, Ron Asmus: A NATO kapunyitása. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003. II. könyv: A vita elkezdődik. 51-102.) A nyugat-európai nagyhatalmak (vagy globális szempontból középhatalmak), az Egyesült Királyság és Franciaország kifejezetten tartottak a rendszerváltozástól és óvtak attól - mindketten attól tartottak, hogy a térségbeli változások igazi nyertese Németország lesz, s ezzel a kontinentális Európában a befolyásuk visszaszorul. A hivatalos amerikai politika is nagyon óvatosan reagált az eseményekre, és kivétel nélkül mindenhol mérséklő hatást gyakorolt. Sőt, amikor Mihail Gorbacsov a később kicsit „Jaltához” hasonlóan a kelet-nyugati kapcsolatokban mitikus szerepet kapott máltai csúcstalálkozón (1989. december 2-3.) ragaszkodott az 1945 után kialakult rendszerek fenntartásához, tárgyalópartnere, George H. W Bush elnök nem tett ellenvetést. (424.) Az pedig a történelem/sors iróniája, hogy Alois Mock külügyminiszter azért aggódott a magyar műszaki határzár eltávolítása miatt, mert ennek következtében több kelet-európai menekült érkezhet Ausztriába. (425.) „Az Osztrák Néppárt (ÖVP) külügyi szóvivője, Andreas Kohl [helyesen: Khol] megerősítette, hogy a Szovjetunió, illetve a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatása fontos tényezője az európai stabilitásnak.” (Borhi László mindössze annyit fűz a megjegyzéshez, hogy az osztrák politikus egy budapesti eredetű hírre reagált, mely szerint Románia esetleg katonai akciót készít elő Magyarország ellen. Az eset valószínűsíthető háttere vagy a szovjet titkosszolgálat, vagy a szovjet titkosszolgálat és a magyar keményvonalasok együttes dezinformációs TÖRTÉNETI IRODALOM 1573
