Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ugrai János: Sasfi Csaba: Gimnazisták és társadalom Magyarországon a 19. század első felében.
azon belül is a Ratio által már szisztematikusan definiált egységes középiskola, a gimnázium) megújulásáról, szerepének átalakulásáról, kibővüléséről, s ennek nyomán lassan-lassan az oktatási rendszer kiépüléséről beszélhetünk. Sasfi Csaba éppen ezt a szerepátalakulást szeretné tetten érni ebben a már nem feudális, de nem is polgári korszakban. Többek között ilyenekre kíváncsi: milyen mértékben erősödtek a gimnázium polgáriskolai funkciói? Miként körvonalazódtak az egységes iskolatípusban megjelenő, nagyon is differenciált „fogyasztói” igények? Fel lehet-e vázolni az iskolák, valamint az iskolahasználók, azaz a tanulók és szüleik vonatkozásában jellemző (be)iskolázási és iskoláztatási stratégiákat? Lokális és regionális kontextusban fel lehet-e állítani a középiskolák valamifajta rangsorát - akár a presztízs, akár az adott intézmények által betöltött társadalmi funkció, a jellemzően biztosított képzettségi szint tükrében? Miként hagynak maguk után lenyomatot egy-egy intézmény életében a környezet felekezeti, gazdasági, társadalmi viszonyai? Kik, milyen társadalmi rétegbe tartozók az iskola használói, döntően milyen foglalkozási csoportokat tud megszólítani a középiskola ekkoriban? Klasszikus társadalmi megközelítését adja tehát a szerző az iskolának, mint egy helyben élő emberek által alkotott szervezeti formának - jóllehet mindvégig irigylésre méltó következetességgel törekszik mélyebb személyközi, kulturális és mentális összefüggések feltárására. A vaskos kötet három nagy részre tagolódik. A szakirodalom áttekintését és a korszak oktatáspolitika-történeti vázlatát adó bevezető fejezeteket követően az első döntően primer forrásokra épülő egységben a szerző a hazai középiskolázás mennyiségi viszonyait térképezi fel. Amint a művelt közbeszéd egyre inkább központi kérdésként és immár folyamatosan tárgyalta a különböző sajtóorgánumokban, egyletekben, és egyéb fórumokon az oktatás, s azon belül is a latinra, humánra koncentráló középiskola korszerűtlenségét, úgy vált egyre keresettebbé az intézménytípus. 1790-től a reformkor elejéig szinte töretlen a létszámnövekedés, ami két időszakban egészen kiemelkedő bővülést jelentett: közvetlenül II. József uralmának végén a századfordulóig tartó tíz évben, majd pedig az 1810-es évtizedben nőtt ugrásszerűen a középiskolába járók száma. Ez egyben azt is jelenti, hogy közvetlenül gazdasági okokkal már kétszáz éve sem volt magyarázható az oktatási szektor terebélyesedése, vagy épp megtorpanása. Hiszen az első bővülés kifejezetten konjunkturális, a második viszont komoly dekonjunkturális évekre esett. Az oktatás és a gazdaság közötti szoros kapcsolat hiányát igazolja az is, hogy a reformkor két és fél évtizede országos viszonylatban már semmilyen felhajtó erőt nem jelentett a középiskolai létszámokra, amelyek stagnáltak, illetve kis mértékben még csökkentek is. A diáklétszám és az iskolák számának növekedése is elvált egymástól, az első hullámok a meglévő intézményekben éreztették a hatásukat, új iskolák pedig inkább a konszolidáltabb esztendőkben alapultak. A létszámelemzés plasztikusan mutatja az ország nagyrégiói közötti kulturális és társadalmi fejlettségi különbségeket. Igen tanulságos például, hogy a győri és a pozsonyi tankerületben tanult hazánk gimnazistáinak a 60%-a. Az is egyértelműen kimutatható, hogy a gimnázium polgáriskolai funkciója is ezekben a gyorsabban polgárosodó térségekben erősödött leginkább: az ország nyugati részén tört meg a gimnáziumnak, mint az egyetemi, akadémiai továbbtanulás hagyományos előkészítő terepének a monopóliuma. Itt már kifejezetten csak a középfokú végzettség érdekében is sokan tanultak, miközben az ország más tájain még a tradicionális humán jellegű továbbtanulásra való felkészülés dominált. Valószínűleg tovább árnyalhatná még ezt a képet a felekezeti dimenzió erősítése. Ebben az esetben főleg az ország keleti felében és északi részén kiterjedt protestáns iskolahálózat mennyiségi jellemzőit, s az azokban érvényesülő továbbtanulási stratégiákat is beazonosíthatnánk. Am Sasfi Csaba elemzésének kereteit szétfeszítette volna, ha meg akart volna küzdeni azzal a súlyos nehézséggel, amit a protestánsok intézményenként eltérő, s épp ezért összességében — de sokszor még iskolánként is — kaotikus anyakönyvvezetése okoz. Roppant terhet vállalt volna magára a szerző, ami helyett inkább más irányba kanyarodott - ily módon teljességre törő megállapításai jobbára a katolikus oktatási szektorra igazak. E megállapításokat aztán a mai értelemben vett Dunántúlra korlátozva több léptékben, sokféle látószögből, sok kérdés felvetésével és hozzá források keresésével pontosítja, mélyíti a szerző. A dunántúli térség szerencsére kellően nagy és tagolt volt ahhoz, hogy a legfontosabb különbségek metszéspontján dinamikusan lehessen értelmezni a társadalmi folyamatokat, s azoknak az iskolákon hagyott nyomait. Ráadásul felekezetileg is szerencsés a kutatás szempontjából a térség összetétele, hiszen a katolikus túlsúly kiiktatja az előző bekezdésben jelzett módszertani TÖRTÉNETI IRODALOM 1557
