Századok – 2015
2015 / 6. szám - FIGYELŐ - Karády Viktor: Társadalompolitika és zsidó vagyon a Horthy-korszakban a soá-ig: Ungváry Krisztián könyve kapcsán
TÁRSADALOMPOLITIKA ÉS A ZSIDÓ VAGYON A HORTHY KORSZAKBAN... 1515 módon antikapitalista és anti-modernista fantazmák. Ezek révén jutottak az antiszemita társadalompolitika az időben egymást követő verziói a keresztény társadalom széles köreiben politikai legitimációhoz. Márpedig ha ez így volt, nem is érdemes a felhasznált, esetleg kétes hitelű statisztikai kákán csomót keresni. Elég konstatálni, hogy a kortársak messzemenően, majdnem konszenzuálisan hittek abban, hogy ’a zsidóknak a bőrük alatt is pénz van’. Ezt ugyanis a hitlerájjal való szövetség égisze alatt ezután jó keresztény lelkiismerettel lehetett kisajátítani és ’újraosztani’ (magyarul - elrabolni). Ez, tudjuk, és a könyv részletesen be is mutatja, először módjával, törvényesen (az ’arányosítást’ megcélzó ’zsidótörvényekkel’) történt. De majdnem egy időben megindult az érintettek fizikai kiiktatásának folyamata is (pl. újvidéki katonai tömegmészárlással 1942 elején, vagy tömeggyilkosságra kiképzett náci kommandóknak való kiszolgáltatással, mint 1941 nyarán Kőrösmezőn). Véleményem szerint tehát a könyv argumentációja és politikatörténelmi demonstrációja akkor is érvényes maradna, ha a zsidó vagyont tárgyaló fejezetrészek nem is szerepelnének benne. A továbbiakban — helyhiány miatt csak utalásszerűén — összefoglalnék néhány, az előbbiek mellé kívánkozó, általános vagy egyes történelmi részekre vonatkozó problémát, melyekre a munka újabb kiadása esetén érdemes lenne reflektálni. Végül kiemelném a könyv számomra legfontosabbnak vagy legújabbnak tűnő kutatási eredményeit. Ungváry Krisztián itt elsősorban oknyomozó politikai ténytörténész. Talán ezért sem mélyed el elméleti elemzésekben, amikor — igen helyesen — témája felvezetésében felvázolja a honi liberalizmus válságának következményeit, a nemzeti ellenségkép átalakulását, melyben — különösen a Világháború alatt — a zsidóság kollektív bűnbakszerepet kap az uralkodó keresztény közvéleményben. Helyesen köti össze ezt a folyamatot a modernizációs egyenlőtlenségekkel, anélkül azonban, hogy ezeknek a legminimálisabb reflexiót szentelne. Részleteiben általában helytálló fejtegetéseiben így a zsidó polgárosodás intenzitása valamiféle természeti adottságként jelenik meg, s egyáltalán nincs utalás arra, hogy miért vált a modernitás fő hordozójává az ’asszimiláns polgárság’, beleértve a németet is (14. o.). Nincs érdemi magyarázata annak, hogy „Az... 1867 után felgyorsuló gazdasági fejlődés...leginkább a zsidóságnak kedvezett, hiszen szemben a magyar lakosság többségét kitevő, röghöz kötött földművesekkel, az ő mobilitásuk volt a legnagyobb” (20 o.). Az ilyen tétel nemcsak hogy majdnem tautologikus, ami súlyosabb, ignorálja mindazokat az egyrészt alkulturális, másrészt társadalmi helyzeti alapozottságú kollektív készség- és kompetenciabeli különbségeket, melyek a modernizációs fejlődés feltételeit az ’asszimilánsok’ javára alakították. Ha semmi kísérlet nincs legalább utalásszerűén arra például, hogy történelmi perspektívába helyeződjön a bevándorló zsidóság írástudása, tanulási kultusza, vallási intellektualizmusa, előpolgári gazdasági gyakorlata és szakmai szerkezete, az ettől nem független munkamorálja, a felekezeti kötelmekhez kapcsolódó életmódbeli racionalitása, általános életfegyelme - melynek a korban egyik lényeges alkotó eleme volt az alkoholizmus hiánya, helyzeti adottsághoz köthető önreflexiós és környezetéhez való alkalmazkodási készsége, határok nélküli (felekezeti) kapcsolati tőkéje, többnyelvű-
