Századok – 2015

2015 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kulcsár Krisztina: Renate Zedinger: Franz Stephan von Lothringen (1708-1765) Monarch, Manager, Mäzen

mutatva Lotaringia 17. század végi helyzetét, Ferenc István őseit és a Franciaországgal való vitát - mindez megvilágítja, miért mondott le Ferenc István a hercegségről, és miért fogadta el felajánlott „csereáruként” Toszkánát.

Az ezt követők a kronológiát betartva, a klasszikus biográfia módszerét alkalmazva lépésről lépésre tárgyalják a társadalmilag egyre magasabb pozíciókat elérő (lotaringiai herceg, toszkán nagyherceg, társuralkodó, végül német-római császár) Ferenc István életének állomásait 1765-ig. A főbb fejezetek mindegyike arányosan 4-5 alfejezetre oszlik (kivéve az utolsót, amely Lipót főherceg házasságkötéséről és a tragikus kimenetelű innsbrucki tartózkodásról szól). Az időrendi fejezetek határai érthető módon a nagyobb változásokhoz kötődnek: a fivér halála (1723) és a bécsi neveltetés kezdete; a lotaringiai „uralkodás” (1729) és a Kavalierstournak álcázott menekülés onnan (1731/1732); a házasságkötés Mária Teréziával (1736); a toszkánai nagyhercegség átvétele (1737) és odaérkezése (1739); a császárválasztás (1745).

Zedinger nagy hangsúlyt fektet a toszkánai évekre, itt alapvetően újat nyújt a levéltári forrásanyag alapján: bemutatja, mi módon fogadták a nagyhercegi párt 1739. évi megérkezésükkor, valamint részletesen azt, milyen újszerű változásokat hozott Ferenc István uralkodása Toszkánában a közigazgatásban, a kereskedelem, a közlekedés, az igazságszolgáltatás terén, még akkor is, ha ő személyesen nem tartózkodott a tartományban. Kevesebb figyelmet kap a déli határszakaszon zajló orosz-osztrák-török háború (1735-1739), és általánosságban kijelenthetjük: a későbbi császár hadügyi tevékenységének bemutatásakor hiányoznak a bécsi Kriegsarchiv fontos állagai, azok, amelyek további adalékokat szolgáltathatnának Ferenc István hadvezéri képességeiről. A külpolitikát tekintve Zedinger Wenzel Anton Kaunitz-Rietberg államkancellári kinevezésével újabb határvonalat mutat be (1753); szerinte a császár, aki elutasította a Kaunitz által képviselt franciabarát külpolitikát, ekkortól kevésbé aktívan vett részt az államügyek intézésben - nem úgy, mint 1740-től, a társuralkodás kezdeti időszakában, amikor is befolyása nagyobb volt, mint azt Ferenc István eddigi életrajzírói feltételezték.

A kronologikus rend után a tematikus fejezetek következnek. Kiemelt helyre került a császár „magántevékenysége”, így a toszkán ügyek (és magánbirtokai) intézésére megvásárolt Wallnerstraße-i palotában folytatott tevékenységeinek: a jövedelmező császári magánbirtokok igazgatásának, valamint a diplomácia terén betöltött szerepének taglalása. Itt különösen feltűnő, hogy Lotaringiai Ferenc István jelentős fejlesztései a gazdaság terén és birtokigazgatása (hiszen a Habsburg-Lotaringiai magánvagyon alapját ő vetette meg) a rendelkezésre álló szakirodalom alapján kerülnek bemutatásra, a szerző ezen a téren önálló kutatásokat nem végzett - magyarázható ez többek között természetesen a Pozsonyban sokáig a kutatók elől zárolt holicsi fond hozzáférhetetlenségével, valamint a magyaróvári uradalmi anyag 1956-os súlyos mértékű pusztulásával (MNL OL, P 306 törzsszám).

Külön fejezet foglalkozik a Ferenc István által támogatott és foglalkoztatott művészekkel, tudósokkal, mesteremberekkel (például Jean-Nicolas Jadot, Nikolaus von Jacquin, Jean Baptiste Brequin és mások). Feltűnő lehet, hogy ők túlnyomórészt francia anyanyelvűek, jelentős hányaduk Lotaringiából települt át először Firenzébe, majd onnan Bécsbe, „les anciens de Lorraine”, ahogy Mária Terézia későbbi főudvarmestere, Johann Josef Khevenhüller-Metsch jellemezte őket. Ez is mutatja, hogy a császár bizalma leginkább honfitársai felé fordult (Gérard van Swietent kivéve), és ez jelentős különbség a császár és hitvese között. Ezen bizalmasok személyéről, jelentőségükről a szerző nem folytatott külön kutatásokat, megállapításainál legtöbbször a szakirodalomra, leginkább az általa szervezett 2000-ben megrendezett „Lothringens Erbe” című schallaburgi kiállítás katalógusának tanulmányaira támaszkodik.

Természetesen nem maradhat el a „magánember” bemutatása: az udvari élet forgataga és szigorú előírásai mellett jellemzi a szerető apát, és megemlítődnek a magánéleti titkok: a szeretők kérdése, a feltételezett törvénytelen gyermekek, mindez sajnos a személyes dokumentumok hiánya miatt a kortársak feljegyzései és a szétszórtan fellelhető levelezés, valamint szakirodalom alapján.

A kötet felépítéséhez tartozik, hogy a szerző és a kiadó nem a manapság már általánosan bevett lábjegyzetek alkalmazását választotta, hanem a végjegyzetek mellett döntött, amely igen megnehezíti a hivatkozások visszakeresését. A kötetet személynévmutató zárja, amely azonban sajnálatos módon nem foglalja magában a végjegyzetek névanyagát. A kor könnyebb megértését szolgálja az a 12 kiválasztott festmény, fénykép, illetőleg tervrajz, amelyet a kötetben találunk.

Már csupán mindezen felsorolt erények miatt is érdemes elolvasni a könyvet, és „közelebbről” is megismerni a feledésbe merült császár személyét. Számunkra azonban több, Magyarországon eddig még figyelemre nem méltatott, illetve alig kutatott szempont miatt is érdekes a munka.

1048 TÖRTÉNETI IRODALOM