Századok – 2015
2015 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Barta János, ifj.: A Divided Hungary in Europe. Exchanges, Networks and Representations, 1541-1699. I-III.
1044 TÖRTÉNETI IRODALOM zen tudnák felkelteni érdeklődésüket. A mai olvasó számára fontos a kapcsolat másik oldala, úgy is mondhatnánk, célpontja, amelyhez a kötetből szerezhető ismereteket kötni tudja. Fontos lehetett annak igazolása, hogy e kapcsolatok nyugati végpontján az általuk jól ismert világ közismert, politikailag, szellemileg kiemelkedő alakjai álltak (mint az e munkában is említett Agricola, Paracelsus, Erasmus, Grotius és mások), akiknek személye — még ha nem is ők voltak a közvetlen érintkezés fenntartói — rangot adhatott a kapcsolatoknak. Ezáltal értékelődhettek fel azok a kevésbé ismert, vagy éppen csak köznapi szereplők, akik — többnyire a maguk kezdeményezéséből — szimpátiával fogadták a Magyarországról érkező közeledést. Az egyes szerzők róluk sem feledkeztek meg, amikor — többek között — a középkori Németalföldén Árpád-házi királyaink körül kialakult kultuszra, a Hollandiába érkező magyar diákokat segítő professzorokra, vagy a Szenczi Molnár Albertet támogató német protestáns fejedelmekre (köztük Pfalzi Frigyesre) hívták fel a célország reménybeli olvasóinak figyelmét. Hasonló célzatú lehet néhány korabeli hiedelem beleszövése a szövegbe, mint a németalföldi Croy családnak az Árpád-házi uralkodóktól való vélt leszármazása (III/154.), vagy olyan — a korban valóságosnak elfogadott — természeti furcsaságoké, mint annak, hogy Tokajban a szőlők vesszején aranyszemek is teremhetnek, vagy, hogy a tokaji bornak sebgyógyító hatása van (III/53-54.). Számunkra e kapcsolatok persze többet kell, hogy jelentsenek a kuriózumoknál. A szerzők álláspontja szerint a széttagolt Magyarország kulturális virágzása aligha lett volna elképzelhető a nyugattal való intenzív kapcsolatok nélkül. Ezzel alternatív képet akartak adni a koraújkori Magyarországról (Erdélyt is beleértve), s tulajdonképpen a korabeli Európáról is, a meggyökeresedett központ-periféria felfogás módosításával. Nem térhettek ki a történetírókat gyakran foglalkoztató kérdés, a magyarországi Habsburg és oszmán uralom értékelése elől sem. Felfogásukat már az előszó tükrözi (X. lap), miszerint a Királyi Magyarország a Habsburgok folytonos támogatása nélkül nem tudott volna ellenállni a török nyomásnak. Másutt viszont szerénységre, eddigi büszkeségünk mérséklésére intenek. A hazai történelemben tisztelt Bocskait, akinek szívesen hivatkozunk szobrára a reformáció genfi emlékművén, Európa sok országában negatívan ítélték meg. Megfontolandó az évtizedeket külföldön töltő Szenczi Molnár Albert véleménye is, aki szerint a tananyagában színvonalas kollégiumi rendszerünkben a diákok ellátottsága — a nyugati példákhoz hasonlítva — bizony nem volt valami magas szintű (1/7-8. lap). A munka konkrét részleteire áttérve: a Divided Hungary három kötetében 29 szerző egyegy tanulmányát találhatjuk, valamivel több, mint 700 lapon. Az előszót a kötetszerkesztők által írt alapos, szinte tanulmányértékű bevezetők követik, utolsó lapjaikon a szerzőket bemutató rövid ismertetések, illetve névmutatók találhatók. Az első kötetbe az érintkezések hagyományosnak tekintett formái, a tanulmányi célú utak, valamint a szellemi/vallási kapcsolatok kerültek, a másodikba az információáramlás és a kulturális kapcsolatok kevésbé szokványos (például a diplomáciai kereteken belül megvalósuló) formái. A harmadik kötet a koraújkori Európa országaiban Magyarországról és Erdélyről kialakult képet ismerteti. Az első kötet két témaköre összekapcsolásának fő okát a kötetszerkesztő Almási Gábor bevezetőjében azzal indokolja, hogy a széttagolt Magyarországon hiányzott az az intézményi háttér (királyi udvar, egyetem), amely a kapcsolatokat összefoghatta volna. (A nagyszombati egyetemet kelet-európai mércével is igen későn alapították, s egyébként is csak katolikusok látogathatták.) Maradt tehát a peregrináció, és a főleg vallási/egyházi hátterű kötelékek összetartó ereje. Az előzőt meg lehetett közelíteni mind kibocsátó közösségük (pl. az erdélyi elit), mind végcéljuk (a hollandiai egyetemek) oldaláról. Erdélyt vizsgálva Horn Ildikó arra a következtetésre jut, hogy a fejedelemségbeli arisztokraták későbbi karrierjében a peregrináció nem játszott döntő szerepet, hiszen külföldi tanulmányút nélkül is lehetett magas pozícióba jutni. Bozzay Réka viszont azt állapítja meg, hogy a Hollandiát járt protestáns (általában nem nemes) fiatalok számára hazatérve milyen presztízst biztosított a külföldi tanulás. Más tanulmányokban a két végpont össze is kapcsolódhatott. Ezekben az esetekben a szerzők az útvonalak kiválasztására, esetleges áthelyeződésükre helyezték a hangsúlyt. Keserű Gizella azt vizsgálta, hogy miként került az erdélyi unitárius diákok úticélja Paduából Leidenbe, Szabó András Péter azt, hogy hogyan jutottak el az északkelet-magyarországi, főleg evangélikus szász peregrinusok Königsberghe. Vásárhelyi Judit Szenczi Molnár tanulmánya (a protestáns német fejedelemségekkel kiépített kapcsolatokról) a szellemi/vallási oldalra visz át bennünket. Ebben a — tematikailag az előzőnél sokoldalúbb — részben megint váltogatják egymást a hazai kapcsolatteremtők és a külföldi „kapcsolatkeresők”. Gömöri Györgynek a magyarországi bányákat felfedezni akaró Henry Oldenburgról írt tanulmánya azt igazolhatja, hogy Magyarország iránt nem szűnt meg teljesen a nyugati világ érdeklődése. Kiss Farkas Gábor a korszak tudományát erősen befő-
