Századok – 2014

TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425

s közöttük a megfoghatatlanok, a lelkiek azok, melyek primér voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét. Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története, így tanítja ezt a modern történettudomány.

És a magyar történet nem egyéb, mint a magyar lélek története, azoknak a formáknak leírása, melyekben a magyar lélek évezred óta jelentkezik, azoknak a hatásoknak leírása, melyeket a magyarság aktivitása hozott létre s ezzel az emberiség történetében minden mástól különböző új színt, új formát képvisel. A magyarság életét a történeti tárgyalás természetéből következően továbbra is korszakokra kell osztanunk, de lelkét nem darabolhatjuk szét részletekre. Minden korszakban az egész magyarság lelkének, az egész magyar léleknek megrajzolására kell törekednünk. A magyar történet harminc év részletkutatásának eredményeit összefoglaló ez új feldolgozásával a művelt olvasóközönség szélesebb rétegeinek érdeklődését és igényeit óhajtjuk kielégíteni.”1

Hóman Bálint A magyar történetírás új útjai című kötet első tanulmányában, A történelem útja című esszéjében összefoglalta a szellemtörténeti átértékelés, a szellemtörténet jegyében írt és Írandó szintézis szempontjait. Hóman Bálint a szellemtörténeti átértékelés feladatát egyrészt a pártpolitikai elfogultság és a redukcionizmus jegyében felfogott jelen múltba vetítésével, másrészt a — aprólékos részletkutatással, az öncélnak tekintett adatgyűjtéssel és forrásközléssel, a túlzásba vitt specializálódással, a részletkutatással és az állapotrajzra szűkítéssel jellemzett — történetkutatás megújításra váró állapotával állította szembe.

„Az új szellemtörténeti irány, szakítva a pozitív iskola merőben materiális szemléletével, metafizikaellenes álláspontjával és hasznossági elvével, az emberi történetben az emberi léleknek, illetőleg e lélek megnyilvánulásainak történetét vizsgálja s az emberi szellemben, az egyének, közösségek és korok lelkiségében látja a primaer, sőt egyedül jelentős történetalkotó tényezőt. Ehhez képest minden történeti jelenség és folyamat vizsgálatánál — legyen az akár politikai, akár társadalmi, akár gazdasági, akár kulturális természetű — elsősorban a szellemi mozgatóerőket kutatja s az eszmei lényeg megragadása után ennek szintétikus reliefjében helyezi el a vizsgált jelenség és folyamat analitikus úton megismert vonásait. Módszerében az egyén, jelenség, vagy kor lényeges ismertető jegyeinek, lelkének megismerése, az egységes szintétikus látás, ha időrendben nem is, de jelentőségben mindenesetre megelőzi a részleteket tisztázó analízist. Az indukció mellett tehát nagy szerep jut módszerében az alapvető és átfogó tények ismeretén alapuló, de mégis egyéni és szubjektív természetű intuíciónak, azaz a pozitív irány által háttérbe szorított történetírói interpretációnak és kombinációnak, mert a szellemiség csak beleélés és átérzés által fogható meg; az empirikus indukció eszközeivel legfeljebb megközelíthető.”2

Lehet a történetíró elfogulatlan? Képes arra, hogy távoli korokat saját mértékükkel mérjen és mutasson be? A legtöbb történetíró miért vetíti vissza a múltba saját kötődését, meggyőződését, vágyát vagy miért vész el a részletekben?

Ezekre a kérdésekre Szekfű Gyula már több mint húsz éve kereste a választ. 1910-ben az Anatole France-esszében és 1912-ben Az osztrák kormányszervek történetének irodalmában sorra vette a tárgyilagos, független megközelítés nehézségeit. Ranke példája és mások teljesítményei tanúsították, hogy az óhajtott és a kívánatos viszonyulás lehetséges.3

1426 DÉNES IVÁN ZOLTÁN

1 Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet. I-VII. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1928-1934. I. A szerzők előszava, http://www.elib.hu/00900/00940/html/

2 A magyar történetírás új útjai. Szerk. Hóman Bálint. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931. 26-27.

3 Szekß, Gyula: Anatole France. Budapesti Szemle, 1910. 359-387; Uő: Serviensek és familiárisok. Vázlat a középkori magyar alkotmány- és közigazgatástörténet köréből. Magyar Tudományos