Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Mitrovits Miklós: Együtt vagy külön utakon a szocializmushoz? I/91
92 MITROVITS MIKLÓS „szocializmus definíció” — amelyet Marx egyáltalán nem is használt — öröklődött tovább a kelet-európai országokba is 1947 után. A több évtizedes kérdés azonban Sztálin után is megválaszolatlan maradt: hogyan lehet eljutni eddig a „szocializmusig”, illetve hogy ez a „szocializmus” minden országban azonos lesz-e? Az 1947 után részben importált, részben belülről épített sztálinizmusok fő attribútumai a következők voltak: az erőltetett iparosítás gyakorlata (főképpen a termelőeszközök termelése terén), a mezőgazdasági átalakítása az osztályharc logikája alapján, vagyis nem a termelés növelése és modernizálása, hanem egyes társadalmi osztályok (földbirtokosok, kulákok) likvidálása útján, illetve a személyi kultuszra épülő egyszemélyes kormányzás és a nyílt terror alkalmazása. Ez volt a proletárdiktatúra szovjet formája. Továbbá Sztálin öröksége volt az hatalmas birodalom, amely a kelet-európai államok sztálinizálása után jött létre, amelyben a Szovjetunió vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen volt. Ebben a táborban minden egyes ország szigorúan Moszkvától függött, és Moszkvában bízott, mind alárendelt viszonyban állt a tábor centrumával, az egymás közötti horizontális kapcsolatok nem léteztek vagy formálisak voltak.* 4 A desztalinizáció alapvetően két döntő jelentőségű változást hozott magával, a kettő szorosan összefüggött, ám bizonyos ellentét is feszült közöttük. A desztalinizációnak egyfelől volt az egyes szocialista országok belpolitikáját érintő aspektusa: már 1953-tól, de igazán csak 1955-1956-ban a szovjet vezetés is hivatalossá tette azt a tézist, hogy a minden országnak joga van a szocializmushoz vezető saját útját kijelölni.5 Ez annak beismerését is jelentette egyben, hogy a kelet-európai országokban a „proletárdiktatúra” és a szovjet minta lemásolása nemhogy nem vezetett el a „szocializmushoz”, hanem éppen ellenkezőleg az adott fejlettségi színvonalhoz képest visszaesés következett be. Éppen ezért vissza kell lépni egyet és újragondolni, hogyan érhető el e cél más úton. Másfelől, szintén a desztalinizáció eredménye, hogy az SZKP XX. kongresszusán (1956) hivatalosan is megerősített „békés egymás mellett élés” politikája új értelemmel gazdagodott. Lényegében, amit Sztálin 1924-ben meghirdetett, nevezetesen, hogy a szocializmust egy országban kell felépíteni, mert a forradalom lángjai kialudtak Európában, azt most az egész táborra alkalmazta Hruscsov. Annak a beismerése volt ez, hogy belátható időn belül nem bővül Európában a szocialista tábor, így kényszerűen el kell fogadni a két tábor létezését. Ettől kezdve a fő cél az volt, hogy a Szovjetunió a NATO-val egyenrangú félként ismertesse el saját szövetségi rendszerét, a Varsói Szerződést, vagyis a kapitalista világ ismerje el a szocialista világ létezését és létjogosultságát.6 A „békés egyló társadalmi formaként definiálta. J. V Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. Budapest, Szikra, 1952. 4 Lásd erről: T V Volokityina - G. P. Murasko - A. F. Noszkova - T. A. Pokivajloua: Moszkva i Vosztocsnaja Jevropa. Sztanovlenyije polityicseszkih rezsimov szovjetszkovo tipa 1949-1953. Ocserki isztorii. Moszkva, ROSZSZPEN, 2002. 5 A Hruscsov-Tito 1955-ös találkozója vízválasztó, de lényegében 1953-ban Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésével és az új szakasz politikájának de facto elfogadása már jelezte, hogy a Kreml nem várja el a szovjet minta másolását. 6 E törekvés legeklatánsabb példája az NDK szuverenitásának és Lengyelország nyugati határainak elismertetésére irányuló törekvés, amelyben a tábor minden tagállama rész vett.
