Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826

szárnyák lakóiként. Két oldallal később pontosít: „1985-ben az ország 408 lakótelepének 518.000 lakásában 1,6 millió fő lakott (171). Egy gyors visszaosztással viszont odajutunk, hogy egy lakótelepen — átlagosan — 4.000 személynek volt fedél a feje fölött. Az ennek öt-tízszeresét rögzítő adat a legnagyobb városok néhány vasbetonerődjére vonatkozhat. Az otthonteremtés tekintetében inkább az érdemel figyelmet, hogy az új családi fészkek fele — az egymást követő és harsányan propagált állami lakásépítési projektekhez képest — magánerős kivitelezésben került tető alá, viszonosságot generáló rokoni-baráti „kalákában”. Azaz, az állami és a privát szféra mintegy fele-fele arányban osztozott az otthonteremtésben úgy, hogy az 1970-es évek végéig az állami építkezés volt túlsúlyban, a hanyatlás-bukás évtizedében, viszont az önerős házépítés vitte a prímet.

Külön fejezet foglalkozik a hogyan lakni, berendezkedni kérdésével. A szerteágazó leírásból itt is csak szemezgetni van mód. Összesítő adattáblák türelmes bogarászása segít eligazodni abban, hogy miként gyarapodott idővel a lakások szobaszáma, illetve, hogyan változott felszereltségük: áramellátottság, vezetékes víz, gáz, fürdőszoba, központi fűtés. Megtudható, hogy az uniformizált lakótelepi lakások a társadalmi nivellálás állami törekvésében is szerepet kaptak, de — minden egyébhez hasonlóan — ez is felemásra sikeredett. Az ily módon megszerzett „városi első lakás” a jobb keresetűek/presztízsűek számára elsősorban ugródeszka volt, ahonnét — többnyire egy évtizeden belül — már vagy saját kertes házukba, vagy a majd minden városban megszülető, jobb fekvésű és elegánsabb otthonaikba költöztek tovább, mely tömbök elnevezése a korabeli városi szlengben „Dollárház” vagy „Lordok Háza” volt. Ennek ellenkező végletét kívánja jelezni, hogy „a munkáslakásokban a fekhelyek száma még a hatvanas és a hetvenes években is gyakorta kevesebb volt a lakásban élők számánál.” (205.) Ezen a ponton a monografikus összefoglalók nem ritka sérülékenységének lehetünk tanúi. Az általánosító megállapítások óhatatlanul mossák el a társadalmi nagycsoportokon belüli státusdifferenciákat. A fentebbi mondat maradéktalanul megáll olyan indítással, hogy „a nem szakmunkás munkáslakásokban a fekhelyek száma ...” A hatvanas-hetvenes évek szakmunkásainak többsége — gerontológiai okokból — még a Horthy-korszak nagy válság utáni konjunktúrájában szerezte (első vagy éppen második) segéd-, illetve mesterlevelét. A hatvanas-hetvenes évtizedben ők a negyvenes-ötvenes évjáratú „befutott” középgeneráció, akik — mert zömük egyúttal szociáldemokrata neveltetésű volt — a Rákosi-korszak stigmatizáltjaiként nem lettek „kiemelt káderek”. Maradtak szakmájukban, ahhoz társuló járandósággal, mert funkcionálisan voltak-lettek nélkülözhetetlenek. E réteget illetően inkább mondható: „a szakmunkás otthonokban a hatvanas-hetvenes években már ritka, hogy a fekhelyek száma kevesebb a lakásban élők számánál. ” A betanított és segédmunkások körében — akiknek zöme az államszocializmus korának mobilitása révén lett falvakból származó első generációs munkás —, inkább respektálható a fentebb idézett „fekhely-hiányos” megállapítás. A városi lét peremén való megkapaszkodást ugyanakkor az „újmunkások” jó része — a fogalom ismerete nélkül — társadalmi státusemelkedésként élte meg, amihez a Kádár-korszakban már a boldogulás folytathatóságába vetett kiszámíthatóság-érzet is társult.

A falvak építészeti arculata a hetvenes évektől kezdett tempósabban átalakulni. A zömmel magánerős ház(át)építésében leváltott „régi módi” egyúttal a munka megjelölt idősíkját is kitágítja. A bontással-(át)építéssel túlnyomórészt a kalendárium szerinti századfordulónak — vagy annál is régebbi múltnak — mondtak búcsút, beleértve a porta újraszabását, a „még látta Ferenc Jóskát” bútorok fokozatos lecserélését, valamint az addig megkülönböztetetten kímélt-használt „tiszta szoba” funkcióváltását, alkalmasint megszüntetését is. Ez épp a mindennapok oldaláról helyezi valóban új megvilágításba a Kádár-korszakot: miközben a politika szférájában kifejezetten a „csak semmi rendkívüli” kiegyensúlyozottságára törekedtek, a falvakban ekkoriban zajlik igencsak dinamikusan a „kivetkezés / átöltözés” folyamata, ház és porta tekintetében éppen úgy, mint a ruházkodás terén. Végül itt sem marad el a kitekintés az önmagukat túlélő nyomornegyedekre, a — jobb esetben — más városfertályon „újrateremtődő”, s idővel gettósodó szocialista barlang-, barakktelepekre, és a bennük életfogytig ünneptelen hétköznapjaikat tengető, csapvizet, villanyt csak hírből ismerő százezrekre.

Újabb kitérő. A mit enni, mit viselni dolgok — meg a hozzá tartozó eszközök — személyes-családi fogyasztási javak, ingóságok. Kínálatukat, használatukat — együtt „fogyasztásukat” — éppoly sokféle tradíció kondicionálja, mint számos más egyéni-közösségi szokásrendet. Ennek változása mégsem mérhető össze az egyéni-családi léptékben mindig „vagyont jelentő” ingatlannal, lett légyen az ház, porta vagy lakás (immobil). Utóbbi cseréje, még ha térbeli mobilitással (máshová költözéssel) nem is kapcsolódik össze, egyéni (családi) státusváltással többnyire igen. Ami előbb-utóbb óhatatlanul visszahat az ún. tartós fogyasztási cikkek (pl. lakberendezés, kom-TÖRTÉNETI IRODALOM 829