Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Deák Ágnes: Die Protokolle des Osterreichischen Ministerrates 1848-1867. II. Abteilung: Das Ministerium Schwarzenberg. Bd. 5. 4. Juni 1851 - 5. April 1852. III/802

nemzetőrség formális feloszlatására, a bírói elmozdíthatatlanság elvének érvénytelenítésére, az esküdtszéki bíráskodás korlátozására, illetve megszüntetésére, az 1849-es alkotmányban, illetve az ugyanakkor kihirdetett községi törvényben biztosított önkormányzati jogok megnyirbálására, illetve nyílt visszavonásukra. Igen sokat mondó Bach érvelése 1852 februárjában, amint a járási hivatalok újjászervezéséről folytatott vitában a politikai hivatalnokok és a bírói kar összehasonlításaként kifejti, az előbbiek sokkal inkább alkalmasak igazgatási feladatokra, mivel a bírói funkciókat végzők hajlamosak magukat „az adott törvény végrehajtóinak, semmint a császári akarat szolgáinak és végrehajtóinak” tekinteni, s nem hagy kétséget afelől, hogy az államszervezet legapróbb láncszemének is szerinte a császári akaratot kell képviselnie. Ezzel szemben alternatívaként a miniszterek között Thun képviselt más irányvonalat, amelyet a történeti irodalom újrendies jelzővel lát el. Thun ellenezte az állami bürokratizmust, ezzel szemben a közigazgatás alsó fokain a volt nemesi földbirtokosoknak juttatott volna újra közigazgatási felügyeleti funkciókat a falusi közösségek felett. Elképzelései azonban — annak ellenére, hogy a nagy hatalmú Kübecktől sem álltak messze ezek az elképzelések — nem találtak visszhangra sem minisztertársai, sem az uralkodó körében. A centralizációval együtt egyre inkább megjelenik a német nyelvűsítés igénye az állami adminisztráció és oktatás berkeiben. Ismét csak Thun volt az, aki leginkább igyekezett tartani magát a fennálló, több nyelv használatát lehetővé tevő szabályozáshoz, azonban elsősorban inkább taktikai, mint elvi megfontolásokból. Igen feltűnő, hogy a nemzetiségi igényeket érintő napirendi pontok mennyire megritkultak a minisztertanács napirendjén a megelőző hónapokhoz, évekhez viszonyítva. A kormányzat működésének számos területén megjelent a forradalmi időszak terhes örökségének tekintett nyilvánosság korlátozása: kerülni javasolják a miniszterek a hadbírósági ítéletek nyilvánosságra hozatalát; döntenek az állami költségvetési előirányzatok nyilvánosságra hozása ellenében, felfüggesztik a községtanácsi ülések nyilvánosságát, ahogy korlátozzák azt a bírósági tárgyalásokon is. Ugyanakkor ezek a lépések arról is tanúskodnak, hogy a politikai döntéshozók a forradalmi mozgalmak azon tanulságát megszívlelték, hogy a közvélemény politikai tényező voltát ne hagyják teljesen figyelmen kívül - még az uralkodói teljhatalom viszonyai között sem. Számos esetben egy-egy tervezett rendelkezést azért halasztanak el, mert az kedvezőtlen hatást gyakorolna a közvéleményre. (Ezen az intézkedések nagy részére azonban néhány hónap, esetleg év után végül sor kerül.)

Az állami intézményrendszer újraszabása magában foglalta az állampolgárok feletti ellenőrzés kiterjesztésének igényét is, az egyesületekre vonatkozó 1849. évi törvény helyett új szabályozás előkészítését, a sajtóellenőrzés szigorítását annak érdekében, hogy a kormányzat által „közérdeket sértő”-nek minősített sajtóorgánumokat be lehessen tiltani és folyamatosan ellenőrizni, a büntetőtörvénykönyv egyes pontjainak módosítását (például titkos társaságok, illetve nem engedélyezett aláírásgyűjtések szankcionálása érdekében). Nem véletlen, hogy ismét csak Thun volt az egyetlen miniszter, aki 1852 februárjában, amikor Bach egy a sajtóban megjelent, a szilveszteri pátenst konzervatív elvek alapján bíráló cikk kapcsán „forradalmi”-nak minősít minden kritikát, amennyiben az „őfelsége határozatait újságcikkekben lealacsonyítja és ellentétes értelmű tendenciákat követ”, kifejti, szerinte a császári pátens nem zárja ki a végrehajtás „módozatai”-ról folytatott sajtópolémiát. Az egyesületi szabályozás kapcsán viszont Krauß igazságügyminiszter is enyhíteni igyekezett a Bach által javasolt hatósági omnipotenciát.

Felbukkannak persze a jegyzőkönyvekben a korábbról már jól ismert problémák is. Például a birodalom több pontján fennálló ostromállapot viszonyai között megszerzett politikai befolyásukat megőrizni s érvényesíteni kívánó katonai hatóságok és a minisztertanács ellentétei. Mindenekelőtt Bach és Krauß igazságügyminiszter hirdette, hogy lassan vissza kell térni a közigazgatás és igazságszolgáltatás normális menetéhez, ezért nem kívánatos a katonai vezetők jogkörének további bővítése, de az uralkodó láthatólag úgy érezte, még szüksége van a hadsereg erejére és tekintélyére a stabil kormányzathoz. De nem szűntek meg a miniszterek egymás közötti kompetenciakonfliktusai sem, elsősorban Bach igyekezett minél több jogosítványt begyűjteni. S még mindig kísértett az 1848-1849-es mozgalmak szelleme, s bár a miniszterek, mindenekelőtt Bach többször is leszögezte, hogy ideje lenne befejezni a jutalom-, illetve kitüntetés-osztogatást, az efféle ügyek, ahogy hadbírósági ítéletek jóváhagyása vagy kegyelmi kérvények tárgyalása is újra és újra a napirenden szerepelnek. A miniszterek az utóbbi esetek többségében az elutasítás mellett foglaltak állást, úgy tartva, még nem érkezett el az idő kegyelmi aktusra, s Bach különösen kérlelhetetlennek mutatta magát még olyan ügyekben is, ahol a katonai hatóságok és minisztertársai is hajlottak volna legalább a részleges büntetés elengedésre. De az uralkodó is szigorított alkalmanként a javasolt döntésen. Az egyedi esetek mérlegelésén túl a miniszterek láthatóan úgy ítélték

804 TÖRTÉNETI IRODALOM