Századok – 2014
KÖZLEMÉNYEK - Tinku Balázs: A Lombard-velencei Királyság létrehozása, kiépülése 1814-1820 III/665
A LOMBARD-VELENCEI KIRÁLYSÁG ... 1814-1820 711 ban. Emiatt, ha Itáliában felkelés tört ki, a két nagyhatalom — a körülményektől függően — versenyt futott a beavatkozás jogáért és lehetőségéért/01 Az Itáliai Királyság örökségének átvétele Ausztria számára az adott viszonyok között nem lehetett teljes, a megörökölt struktúrák lebontása pedig legalább annyira elfogadhatatlan volt, mint megtartásuk. A két véglet között őrlődve egy minden szempontból válságos időszakban teljesen természetesnek vehető az, hogy az örökölt, az ideálisnak gondolt és a létező — örökös tartományokhoz viszonyító — struktúrák keveredtek egymással. Metternich programja az adott körülmények között kivitelezhetetlennek bizonyult, és megfelelő működéséhez is több évtizedes stabil államiság szükségeltetett volna. Az amalgamáció azonban nem „illuzórikussága” miatt bukott meg 1848-ban, hanem a Habsburg intézményi struktúra által „biztosított” kezeletlen politikai akarat hiányán és a gazdaságpolitikai realitásokon. Más szavakkal; az állameffektus nem tudta garantálni a kormányzás sikerességét és a nacionalizmus hármas vonzereje végül kikezdte az Lombard-velencei Királyság legitimációs bázisát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy erre a metternichi állam-alapra ne lehetett volna alapozni. A gazdasági-politikai körülmények ez ellen hatottak és a megkésett alkotmányozási reformfolyamat sem hozhatott eredményt, de végső soron nem ezek a hatások „vitték sírba a Királyságot”, hanem az a „konzervatív struccpolitika”, amelybe Ferenc császár és még inkább utódja, Ferdinánd regnálása „taszította” a Habsburg Monarchiát. Az államépítéshez visszatérve a szervezés során más-más területeken más-más mértékben, de ugyanazok a minták merültek fel; a Mária Terézia-féle felvilágosult államszervezés mintái, II. József államszervező racionalizmusa és Napóleon „modern” liberális hatalomfelfogásából eredő államstruktúra-mintája. Az amalgamáció pedig olyan személetmód volt, mely a társadalom és a hatalom viszonyát kívánta kiegyensúlyozni a fenti hármas szemléletmód némileg bizarr erővonalai mentén. Ez a szemléletmód azonban csak nagyon kevés döntési pozícióban lévő államférfit itatott át. Heinrich Bellegarde, Franz Hohenwart, Peter Goéss vagy Joseph von Sardagna erőfeszítései nélkül talán nem is írhatnánk az amalgamációról mint létező államszervezési eszméről. A Lombard-velencei Királyság fennállása alatt a Habsburg Monarchia egyik „legsajátosabb” mesterséges képződményévé vált, ahol a napóleoni örökség alapvetően nem azt a felforgató eszmét jelentette, mint a Monarchia más államrészein, hanem egy korszerű, „hazafias” eszmeiséget. Az örökség kettőssége - vagyis az egyszerre elutasított és állami szinten intézményesített örökség - adja meg a Rogers Brubaker201 202 által megállapított origót, amelyből a későbbi események a hármas erőtér változásainak megfelelően bekövetkeznek. A Királyság nem volt nemzetállam, de rendelkezett annak minden olyan ismérvével, amely még éppen „összeegyeztethető” volt a Habsburg Monarchia Gesamtmonarchie-jellegével. Ennélfogva a Királyság berendezkedése magában 201 A paradoxonról bővebben: David, Laven: Austria’s Italian policy reconsidered: Revolution and reform in restoration Italy. In: Modern Italy, 1997/1. 10-12. 202 Rogers Brubaker-. Nacionalizmus új keretek között. (Fordította: Erdősi Péter) Bp., 2006. 23-31.
