Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Fenyő István: Csillagok együttállása. Tocqueville, J. S. Mill és a magyar centralisták III/567
592 FENYŐ ISTVÁN re. Az egyéneket foglalkoztatva gyakran vezeti őket a legrendkívülibb cselekvésekre - elfogadva azt egy egész nép által, megteremti a valaha létező legenergikusabb nemzeteket. A rómaiak azt hitték, hogy az emberi nemből ők egyedül alkalmasak a függetlenség élvezésére; és sokkal kevesebben voltak azok, akik a természettől, mint Rómától származtatták szabadságjogaikat. A modern, demokratikus, és merészeljük kimondani, a szabadság egyedül igaz fogalma az, hogy minden ember, feltételezve, hogy a természettől megkapta a szükséges intelligenciát saját maga általános irányítására, beleértve azt, hogy joga van társai részéről annak az ellenőrzéstől való mentességére, abban, ami csak ő magára vonatkozik és saját akarata szerint szabályozza a saját sorsát. Attól a pillanattól kezdve, amikor a szabadság fogalma mélyen áthatja egy nép tudatát, és szilárdan befészkeli ott magát, egy abszolút és önkényes hatalom vagy bitorlás vagy baleset még lehetséges; mert ha senkit sem lehet bárminő erkölcsi elkötelezettséggel egy másik embernek alávetni, ebből következően a felség jogosan ered az egésznek akarategységéből. Ettől kezdve a passzív engedelmesség ideje elveszíti erkölcsi karakterét és többé nem lesz közvetítő átmenet az állampolgár merész és férfias erényei és a rabszolga alapvető engedelmessége között. Egymáshoz viszonyítva a sorban egyenlők lesznek, a szabadság fogalma természetesen megilleti őket. Mindenesetre Franciaország sokára emelkedett fel a középkor tudatlanságából és módosította eszméit és szokásait demokratikus irányban, mielőtt a szabadság feudális és arisztokratikus értelmezései megszűntek volna általánosan elfogadottak lenni. Mindenki védve egyéni függetlenségét a despotizmus igényeivel szemben, még mindig sokkal kevésbé a közös jog követelései, mint a saját kiváltság védelmében; és a kérdés közte és elnyomója közt sokkal kevésbé elvi, mint ténykérdés. A tizenötödik században néhány merész szellem futó pillantást vetett a szabadság demokratikus eszméjére, de csaknem azonnal szem elől is tévesztette azt. Csupán a tizennyolcadik század idején kezdődött meg az átalakulás. Az eszme, hogy minden egyén, és kiterjesztve minden nép, jogosult önnön érdekeinek képviseletére - ez az eszme még meghatározatlan, teljességgel nem definiált és még semminő megfelelő nyelven nincs kifejtve, alacsony fokozatok által bevezette sajátmagát minden ember tudatába. Ez, ami mint vélemény nyert megállapítást a felvilágosult osztályok között - behatolt, mint az ösztön egyik fajtája, a nép testébe. Ettől kezdve egy új és még hatalmasabb impulzus jött létre a szabadság felé. Az ízlés, amelyet a francia mindig függetlensége biztosítékának tekint, végül is okkal és meggyőződéssel telített vélemény maradt, amely egyik személyről a másikra terjedt, megnyerte magának a királyi hatalmat is, amely még abszolúte elméletben, kezdte hallgatólagosan elismerni, hogy eljárásaiban a közérzület és a közvélemény az első hatalom. „Tény, hogy én nevezem ki minisztereimet” — mondta XV Lajos —, „de a nemzet az, amely leváltja őket.” XVI. La-
