Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Csákó Judit: A magyar-lengyel krónika és a hazai elbeszélő hagyomány II/287
332 CSÁKÓ JUDIT francia regények, amelyek szerzői meseszövésükbe itt-ott magyar motívumokat is beemeltek.168 Am ha a 9-11. századi történet megismeréséhez nem is tesz hozzá sokat a Magyar-lengyel Krónika, a magyar elbeszélő hagyomány alakulásának problematikájával kapcsolatban számos kérdést felvet a szöveg. írásunkban nem állt módunkban a Chronicon Hungarico-Polonicum szövegének teljes körű elemzését adni: ennek megfelelően számos, a külföldi kutatásban esetleg nagyobb hangsúllyal szereplő kérdéskörre csupán érintőleges tértünk ki. Tanulmányunkat egyetlen fő probléma köré igyekeztünk felépíteni: arra a kérdésre kíséreltünk meg választ keresni, mennyiben tanúskodik a kútfő saját korának magyarországi narratív hagyományáról. Ahhoz azonban, hogy meg tudjuk vizsgálni, rokonítható-e — Hóman Bálint elképzeléseinek megfelelően — a forrás a hazai elbeszélő tradícióval, elengedhetetlennek láttuk, hogy előzetesen szóljunk két témáról. Miközben igyekeztünk felvázolni azt, hogy mit is sejthetünk a fennmaradt kéziratok alapján a Magyar-lengyel Krónika archetypusának szerkezetéről és tartalmáról, érintettünk annak lehetőségét is, hogy a Chronicon Hungarico-Polonicum a Hartvik-legendát egy, a Seitzi Legendáriumban őrzött szöveghez hasonlatos kivonatos változatban használhatta. Utalnunk kellett továbbá azokra a hipotézisekre is, amelyeket a kútfő genezisének feltételezhető vonatkozásában a lengyel, illetve a szlovák medievisztika megfogalmazott. Bár olyan kérdésekről van itt szó, amelyekre egészében megnyugtató választ aligha adhat a középkorászat, úgy véljük, dolgozatunk első két fejezetében sikerült valamelyest árnyalnunk azt a képet, amelyet Ryszard Grzesik, illetve Martin Homza a Magyar-lengyel Krónikával kapcsolatban felvázoltak. A kútfő magyar földön történt lejegyzése mellett érvelő kutatókkal ellentétben sokkal inkább látunk lengyel területen keletkezett írást abban a Chronicon Hungarico-Polonicumban, amelyre azonban magunk is a 13. század közepén vagy valamelyest azt megelőzően keletkezett forrásként tekintünk. A kútfőnek a magyar gestaszerkesztményhez való viszonyát vizsgálva hasonlóképpen arra következtethettünk, hogy szövegünknek — Gizella sötét tónusokkal megrajzolt portréjának bizonysága révén — mindenképpen a Gertrúd-merényletet követően, ám feltehetőleg a hun-magyar rokonság tézisét részletesen kidolgozó Kézai-féle munka előtt kellett keletkeznie. Ha nem is mutathatunk ki közvetlen filológiai rokonságot más magyar elbeszélő forrással, mint a Hartvik-legendával, a mű nem egy olyan részletet tartalmaz, amely valamilyen módon a hazai tradícióban is felbukkan. Ryszard Grzesikkel ellentétben arra a következtetésre jutottunk azonban, hogy az a magyarországi hagyomány, amely — feltehetően szóbeli értesülések révén — a Magyar-lengyel Krónikába is beépült, nem a hazai gesta legkorábbi változatainak felhasználásáról árulkodik, hanem a gestaszerkesztmény 13. század eleji átdolgozásának közvetett ismeretét sejtetni. Dolgozatunkkal sikerült talán rámutatnunk arra is, hogy a krónikakompozíció 13. századi redakciós fázisa egy árnyalattal esetleg 168 A témáról összefoglalóan 1. Csernus Sándor: A középkori francia nyelvű történetírás és Magyarország (13-15. század). 133-143. A Manekine-regénnyel kapcsolatban 1: Eckhardt Sándor: Salamon magyar király lányának históriája. Magyar Könyvszemle 33. (1926: 1-2.) 24-30.