Századok – 2014
KRÓNIKA - Guth Réka - Péterffy Gergely: Magyar történettudomány kultúrnemzeti alapokon, határokon túl és határokon innen, 1920-2013. Beszámoló az MTA BTK Tudománytörténeti és az Európa-történeti Témacsoport 2013. november 21-én megrendezett műhelykonferenciájáról I/271
KRÓNIKA 281 nasztiával csak szűk keretek között lehetett foglalkozni, a levéltárakban 1914- ig lehetett csak kutatni. 1949-ben tettek először kísérletet a közös múlt feltárására, majd 1963-ban jelent meg a JKSZ története és a Jugoszláv Enciklopédia, ám ebben az évben látott napvilágot Velemir Terdic könyve az 1941-es áprilisi felkelésről, ahol a horvátok mint a jugoszláv állam felbomlasztói szerepeltek. A következő évben Tito a JKSZ VIII. kongresszusán elítélte a történészek „nemzetiségek közötti feszültségkeltő tevékenységét”, és azt, hogy csak a nemzetiségek történetével foglalkoznak, amíg a közös múltat elhanyagolják. Beszéde a polgári történelem- és irodalomszemlélet elleni támadás volt. Az 1970-es évek eleji alkotmánymódosítás, illetve új alkotmány révén az egyes tagállamok újabb jogokat és anyagi forrásokat kaptak, ami kihatott a tartományi kutatóintézetek lehetőségeire is - bővült a mozgásterük. Tito halála után sorra jelentek meg a nemzetiségi ellentétekről írt munkák amelyek, elsősorban az 1941-es áprilisi felkeléssel, illetve a II. világháborús áldozathozatallal foglalkoztak. Végül a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-ban létrejött memoranduma előtérbe helyezve a szerb sérelmeket, kimondta, hogy nincs jugoszláv szolidaritás. A JKSZ már nem tudott, nem is akart fellépni a történetírói viszállyal szemben, a későbbi háborúhoz vezető tagállami marakodás ezzel de facto szentesítve lett. A konferencián elnöklő Szász Zoltán, az MTA BTK TTI nyugalmazott tudományos tanácsadója — az 1986-ban kiadott Erdély történet egyik szerkesztője, „intézeti felelőse”, később az Intézet igazgatóhelyettese, majd igazgatója — a műhelybeszélgetés tanulságait összefoglalva kiemelte, hogy az antirevíziós irodalom feldolgozásában jelentős tartozása van a magyar történettudománynak. Nem adhat teljes képet az a historiográfiai kutatás, amely önmagában áll, és nem veszi figyelembe a köztörténeti hatásokat. Ugyanez vonatkozik a revíziós irodalom feltárására is, teljességében csak az utódállamok antirevíziós irodalmának tükrében látszódhat a két világháború közötti magyar történetírás teljesítménye. Több előadásban is elhangzott a történelem identitásalkotó szerepe, amit a kutatók nem hagyhatnak figyelmen kívül, különösen annak fényében, hogy komoly felelősséggel is jár a történetírás. Szólt arról, hogy a kisebbségi magyar történészeknek mind kutatási lehetőségeit, mind munkáját nehezítette az 1948 utáni évtizedekben, hogy a formális rendszerazonosság dacára a négy-öt szomszéd országnak sem a tudománypolitikája, sem történetírása nem volt szinkronban egymással. Végezetül az előadások utáni eszmecsere egyik fontos tanulságát emelte ki, miszerint a történetírásnak nincs egyetlen üdvözí tő útja; a konfrontációknak lehet időnként szakmai fejlesztő funkciója, mint ahogy a felülről erőltetett álbarátkozásnak, az ún. harmónia-terrornak is voltak visszafejlesztő következményei - így különösen a nemzetiségtörténeti kutatások területén. Guth Réka - Péterffy Gergely
