Századok – 2014
KRÓNIKA - Guth Réka - Péterffy Gergely: Magyar történettudomány kultúrnemzeti alapokon, határokon túl és határokon innen, 1920-2013. Beszámoló az MTA BTK Tudománytörténeti és az Európa-történeti Témacsoport 2013. november 21-én megrendezett műhelykonferenciájáról I/271
272 KRÓNIKA fér a kisebbségi sorssal, a kettős — európai uniós, valamint nemzetállami — igazgatási rendszerrel.) A kérdés az: az állampolgári lét és a kultúrnemzeti lét szétválása 1920 után hogyan befolyásolja egy nemzeti kultúra, és ezen belül a történetírás művelését1? (Kérdés ez mind a tudománytörténet, mind a jelenlegi kultúrpolitika, sőt a magyar tudomány és kultúra jövője számára is.) Mi lesz 1920 után — egészen máig — a határok túlsó oldalára szakadt írókkal- kutatókkal, intézményekkel? Milyen lokális fenntartói költségeket vállaltak át az új államrendszerek? (S hogyan történt ez a hasonló esetekben Európában: a dél-tiroli, elzászi, lengyel, orosz területeken?) Hogyan mozgósultak a világi és egyházi civil szervezetek — politikai pártok, egyesületek, felekezeti közösségek — az anyanyelvi kultúra, ezen belül is a történeti ismeretanyag felszínen tartására: az oktatásban, közművelődésben, egyházi közösségekben? Milyen újabb feszültségek jelentkeztek az új többségi nemzeti-állami történeti legitimációs törekvések és a magyar történettudomány között? (Határokon túl és határokon innen?) Hiszen azt nagy vonalakban tudjuk: a szomszédos új államok értelmisége legalább annyira igyekezett a történeti legitimitást — mintegy a „történelmi jog”-ot — megteremteni az új államterülethez, ahogy 1918 előtt a magyar értelmiség felhasznált minden historikus „érvet” a magyarság „történeti jog”-ának bizonygatására az ezeréves államterülethez. Tematikai viták, ezekhez kapcsolódó új szakmaimódszertani iskolák, intézmények elhalása és átszervezése... Mind kapcsolatba hozható, eddigi kutatásaink szerint az 1920 utáni államhatalmi váltásokkal, akár az 1920-38, akár az 1938-45, akár az 1945-1990 közötti időszeletét ragadjuk ki a térség magyar vagy szomszédos nemzeti történetírásaiból. (Eddigi kutatásaink kimutatják, hogy ezek a viták és intézményes átrendeződések ténylegesen inspirálták a térségben — így a magyar történetírásban is — jelentkező új módszertani iskolákat, legyen szó a településtörténet, a társadalom-, vagy a kultúrtörténet, szellemtörténet műhelyeiről. Mondhatnánk: az új politikai célok a történetírást szakmódszertani megújulásokra is ösztönzi és a történészek képesek ennek kidolgozására.) És eddigi kutatásaink azt is bizonyítják: a térségben — így Magyarország esetében is — a történettudomány minden korábbinál erősebb politikai funkciót kap. (Amelynek a politikai ideológia historizáló vonásainak felerősödése a következménye. Amely historizáló hagyomány azután a politikai ideológiát a két háború közötti két és fél évtizedben áthatotta, sőt, amelyet a kommunista ideológusok is átvettek és átörökítettek az 1945 utáni politikai eszmevilágba. S hogy milyen kihatása lehet ennek a társadalom politikai kultúrájára, az ha nem más, hát a mai újraerősödő historizáló hajlamunk következményein is tanulmányozható.) Ahogy azt is tudjuk: az államok komoly költségeket vállaltak fel saját nemzeti történeti intézményrendszereik fejlesztésére, amiből a szakma igen sokat erősödött. (Mind a magyar, mind a szomszédos társadalmakban.) És így tovább és így tovább a sorjázó kutatási tematikákkal. Nem utolsósorban: az összehasonlítások lehetőségével! (Ide felkiáltó jelet raknék.) Hiszen az 1920-2013 közötti magyar nyelvű történetírás és a szomszédos történetírások összehasonlítása kínálja is az egyedülálló lehetőséget a nemzeti történetírás
