Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vukman Péter: Négy könyv a Vajdaság történetéből. Arhivski Izvori Titove Jugoslavije 1-4. [ismertetés] I/251

megoldást a titóizmus eszmerendszere jelentette, amely egy belpolitikai (önigazgatású szocializmus) és egy külpolitikai (el nem kötelezettek mozgalma) komponensből állt. Az 1954-es év kettős értelemben is korszakhatárt jelentett: A szovjet nyomás csökkenése és a trieszti rendezés következtében megnőtt a jugoszláv külpolitika mozgástere, míg az év elején kipattant Djilas-ügy világosan megmutatta a belpolitikai reformok határait és a rendszerre később is jellemző ideológiai és politikai korlátokat.

Juhász József tanulmányában felvázolt országos folyamatokat lokális szinten, a zentai járás területére vonatkoztatva, levéltári források és a korabeli sajtó cikkei alapján mutatja be Molnár Tibor zentai levéltáros (A titói Jugoszlávia első 10 éve a Tisza mentén). Az informatív és adatgazdag írásból intézménytörténeti áttekintést kapunk a zentai járási és városi népbizottságok működéséről, a vajdasági bírósági hálózat kiépüléséről és a zentai járásbíróság tevékenységéről. Molnár alaposan megvizsgálja az 1945. augusztus 10-én meghozott, a választói névjegyzékről szóló törvényt és a törvény 4. szakasza értelmében augusztus 23-án, a háború alatt működő, ellenségesnek nyilvánított szervezetekről szóló szerb kormányrendeletet, valamint azok választójogot korlátozó elemeit. Részletesen foglalkozik továbbá a jugoszláv agrárreform, az államosítás és a vagyonelkobzás törvényi alapjaival, összefüggéseivel és Tisza-menti következményeivel is. Molnár nem kevesebb mint 33 olyan szövetségi törvényt és rendeletet, valamint további 5 szerbiai jogszabályt gyűjtött össze, amelyek közvetve vagy közvetlenül az államosítást segítették. A végrehajtást kísérő visszásságokat, törvénytelenségeket vizsgálva a szerző több példát is megemlít. Rámutat például arra, hogy a gyakorlatban a járási népbizottságok belügyi osztályai már azt megelőzően a vagyonelkobzási törvényre hivatkozva utasították a járásbíróságokat a háborús bűnösök és népellenségnek minősített személyek elleni konfiskálásra, hogy a zentai járási népbizottság belügyi osztálya megküldte volna a járási népbíróságnak annak a 271 személynek a névsorát, akiket az eljárás alá kellett volna vonni. (83. o.) Bizonyára a szélesebb olvasóközönség számára is érdeklődésre tarthat számot a lakosság rendszerellenes megnyilvánulásairól szóló alfejezet, ahol a korabeli peranyagok alapján, több esettanulmányt olvashatunk a helyi társadalom ellenállásáról, valamint az azt kísérő, esetenként a nyomdafestéket sem tűrő verbális inzultusokról.

Az országos és a helyi szintű folyamatok megrajzolását követően, a kötet harmadik írásában A. Sajti Enikő a magyar-jugoszláv államközi kapcsolatok egy konkrét, eddig még nem vizsgált aspektusát, a magyar vagyonok jugoszláviai kisajátítását és államosítását mutatja be magyar külügyi és pénzügyminisztériumi források alapján (A magyar vagyonok kisajátítása, államosítása Jugoszláviában 1945 után). A magyar vagyon kifejezést szűkítő értelemben használja, a magyar állam, a magyarországi pénzintézetek és nagyvállalatok ipari és pénzügyi érdekeltségeit, valamint a magyar állampolgárok ingó és ingatlan vagyonát érti alatta. A történész szerző rámutat arra, hogy Jugoszláviában már a világháború alatt megkezdődött a megszállók és a megszálló erőkkel együttműködők, az új hatalommal politikailag szemben állók vagyonának kisajátítása. Az új, korabeli szóhasználattal „néphatalom” kiépülése együtt járt a tulajdonviszonyok radikális átrendeződésével, a korábbi tulajdonosi rétegek és egyes politikai szempontból nevesített csoportok kollektív vagyonvesztésével. A folyamat, szögezi le a szerző, „nem nélkülözte a nemzetiségi alapú diszkriminációt, a tőke, a vagyon „délszlávosításának”, nacionalizálásának szándékát sem, amely egyértelműen a hatalomkoncentráció, az egypártrendszer kiépítését szolgálta.” (133. o.) Az államosítás törvényi hátterének részletes áttekintése kapcsán Sajti megjegyzi, hogy az 1948. augusztus 1-jei hatállyal keltezett kormányrendelet, egyedüli jogszabályként, kifejezetten a magyar állampolgárok vagyonának kártérítés nélküli elkobzását rendelte el. (138. o.) A magyar kormány a vagyonelkobzásokról először a fegyverszüneti egyezmény alapján kiutasított menekülőktől értesült (állítását a szerző a fennmaradt korabeli jegyzőkönyvekből vett idézetekkel támasztja alá) és többször megkísérelte a kérdés tárgyalásos rendezését. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé rendelt jugoszláv delegációhoz több esetben fordult kérelemmel, 1946 őszén pedig a jugoszláviai magyar vagyonok összeírása is megkezdődött (bár az összesítés csak részleges maradt). A konkrét megbeszélések azonban csak 1948 februárjában kezdődtek meg, azt több tényező is nehezítette, a szovjet-jugoszláv konfliktus eszkalálódását követően pedig a téma le is került a napirendről. Habár a kisajátított vagyon esetében nem, a kettős birtokosok problémája kapcsán 1948 elején jugoszláv részről felmerült a kérdés rendezésének összekapcsolása a jugoszláv kelet-európai föderációs törekvésekkel, említi kutatásai új eredményei között a szerző. Az államosított magyar vagyonok kérdésének rendezésére majd csak 1955-1956 során, a szovjet-jugoszláv és ennek megfelelően normalizálódó magyar-jugoszláv kapcsolatok részeként, az elmaradt magyar jóvátételi szállítások és egyéb pénzügyi tartozások kérdésével összekapcsolva került sor. A jóvátétel, a pénzügyi

TÖRTÉNETI IRODALOM 255