Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Szabó A. Ferenc: Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Russzisztikai könyvek XXIII. Russica Pannonicana, Budapest, 2009. 392 o. [ismertetés] I/246
246 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet Magyarország hadba lépésétől 1947-ig tárgyalja a nemzeti vagyonvesztést. Nem lehet tehát elvárni, hogy ennek a bonyolult problémakörnek a későbbi időszakban történt eseményeit tárgyalja, ez természetesen nem lehet ennek a munkának a feladata. Arra azonban egy kitekintésben mindenképpen utalni kellett volna, hogy a magyar vagyonvesztés ügye közel sem zárult le 1947-tel, hanem később még évtizedekig napirenden maradt. Bálint József nem törekedett (és nem is törekedhetett) teljességre. A II. világháborúban elszenvedett vagyonveszteség feltárása további kutatómunkát igényel. A téma számos megkerülhetetlen forrása (így a kormányülés jegyzőkönyvei és előterjesztései, a Miniszterelnöki Hivatal, a Jóvátételi Hivatal, a Magyar Külügyminisztérium, a Gazdasági Főtanács, a Magyar Iparügyi Minisztérium iratanyaga) további fontos információt rejt, amelynek a feltárása egy újabb dokumentumkötet feladata lehet. Honvári János Varga Éva Mária MAGYAROK SZOVJET HADIFOGSÁGBAN (1941-1956) Az oroszországi levéltári források tükrében Russzisztikai könyvek XXIII. Russica Pannonicana, Budapest, 2009. 392 o. Az igényes kiállítású kötet a magyar russzisztikai kutatások magas színvonalát dicséri. A kiadványt bevezető ajánlást Krausz Tamás professzor írta, aki kissé korholóan megjegyzi, hogy sokan foglalkoznak ezzel a témával, „de valamilyen objektív vagy/és szubjektív okból mégsem nyúlnak a témakör eredeti forrásaihoz.” (9.) A munka erényének tehát elsősorban a forráskutatást tekinti, amiben kétségtelenül igaza van. Közismert, hogy milyen nehéz volt az oroszországi kutatás, amihez nemcsak óriási türelem, anyagi lehetőség, hanem bizonyos bizalmi tőke is szükségeltetik, mert a dokumentumok felelős őrzői, rendezői azt is feladatuknak tartják, hogy a külföldi kutatók ne használhassák fel az adatokat a magát sok tekintetben még ma is a Szovjetunió örökösének tekintő Oroszország és az orosz nép netán negatív megítélésére. Az 1990-es évektől kezdődően fokozatosan lehetővé vált a kutatás, különösen azok számára, akik bizonyították, hogy jóhiszeműen viszonyulnak a témához és megfelelő tudományos kapcsolatokkal rendelkeznek. A szerző könyvében ennek a folyamatnak az elemzését is olvashatjuk. Bevezetőjében megállapítja, hogy a kérdés kutatásához igazán azok járulnak hozzá eredményesen, akik előítélet mentesen közelítenek témájukhoz, valamint tudatában vannak a források hierarchikus voltában, abban, hogy a levéltári források mindennél előbbre valók, hiszen az emlékiratok, naplók — szerzőjük világnézeti beállítódása, szubjektív élményei következtében — kevésbé alkalmasak a valóság megragadására. Mindazonáltal többször idézi egyetértőén Örkény István: Lágerek népe c. könyvét, amelynek hozzáállását mértékadónak tekinti. A bevezető arra is rámutat, hogy nem lehet párhuzamot, főleg azonosságot kimutatni a német és a szovjet hadifogoly politika között, mert a hitleri Németország célja az ellenfél élőerejének tudatos megsemmisítése volt, míg a Szovjetunió mostoha körülményei ellenére megkísérelte biztosítani a hadifoglyok létfeltételeit, s nem ideologikus céltól vezérelve népirtásra, hanem az országot ért szörnyűséges háborús károk helyreállítására használta fel a fogságba ejtettek munkaerejét. A historiográfiai áttekintés is a fenti vonalon halad. A szerző mértéktartóan, bár félreérthetetlenül vitatkozik a kérdés másik ismert magyar kutatójával, Stark Tamással. Számadatait túlzóaknak, a levéltári kutatások tükrében megalapozatlannak tekinti, s narratíváját is bírálja. Megjegyezzük, hogy a két kutató történészi felfogása közötti különbség nemcsak a második világháború megítélésében, hanem általában is jelentkezik a szakirodalomban. A történészek jelentős csoportja a források megszólaltatását, interpretálását, a történelem szereplőinek érzésvilágát, szenvedéseit, hazájuk-népük tragédiájának felrajzolását is céljának tekinti. Ami nem feltétlenül jelent „revizionizmust” a kérdéskör korábbi elhallgatásával vagy túlpolitizáltságával szemben. A másik felfogás szerint a szaktörténész feladata lényegében megszűnik az adatok és tények feltárása és közlése után. A következtetések levonása szerintük az olvasó dolga. Varga Éva Mária felfogása — véleményem szerint — a két pólus között helyezkedik el. Szükségesnek tartja a háborús felelősség kérdésének folyamatos hangsúlyozását, a fasiszta-antifasiszta szembenállás minőségi különbségének fenntartását. Mindez nem teszi lehetetlenné, hogy óriási tényanyagát, sokéves,
