Századok – 2014
FIGYELŐ - Krausz Tamás: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? I/201
204 FIGYELŐ miért tartott ki a szovjet lakosság óriási többsége — a nácik borzalmas csapásai ellenére vagy éppen részben azért is — hosszú éveken keresztül a Szovjetunió, a haza vagy ahogyan Ungváry értelmezi a dolgokat, emlékeztetve a régi vulgármarxista magyarázatokra, úgymond a sztálinista rendszer védelménél.11 Összeomlik az a korábban főképpen Nyugaton hangoztatott érv is, hogy a sztálingrádi csata időszakában több mint 13 ezer vöröskatonát ítéltek el gyávaságért; a dokumentumok fényében kiderül, hogy összesen kevesebb, mint 300 ember ellen született ítélet, tehát az „erőszak mértéktelen alkalmazása a katonák ellen” érv is semmivé válik.12 A német történész által publikált dokumentumok fényében kiderül az is, hogy az a kommunista, aki nem az első sorokban harcolt, ritkaság számba ment és a katonák szégyennek tekintették az ilyen eseteket. A kommunisták tekintélyét, integratív erejét illusztrálja, hogy — a diktatúra ellenére vagy talán éppen azért is? — 1942 augusztusa és októbere között a sztálingrádi fronton a párttagok száma 28 500-ról 53 500-ra emelkedett. A szovjetek morális felsőbbsége a nácik, a Wehrmacht és az SS fölött éppen e tényekben ragadhatok meg igazán. A haza védelme „össznemzeti” meggyőződéssé vált - sokak számára függetlenül Sztálintól és a kommunista párttól. A fasizmus-kommunizmus azonosításának „totalitariánus” végkövetkeztetéséhez azonban szükségképpen hozzátartozik egy bakugrás, amelyet Ungváry is megtesz. A recenzens egyszerűen átlép a valóság egy szegmensén, mintegy „elhallgatja” azt, hogy a hitlerizmusnak nincsen különálló története a megsemmisítő koncentrációs táboroktól, a gyarmatosító népirtástól, az erőszak és terror tobzódásától, más népek kíméletlen elnyomásától és kirablásától. így természetesen reflektálatlanul marad, hogy a sztálinizmus mint a terror, a Gulag, a személyi diktatúra, a hatalmi önkény és a belőle fakadó megbocsáthatatlan bűnök — bármennyire is fontos és lényeges részei, alapvető rétege a szovjet történelemnek — de annak mégis csak egyik rétegét képezik. A nácizmusnak 11 J. Hellbeck kötete évtizedeken át elhallgatott források tükrében mutatja meg mindezt. A régi szovjet „neobarokk” heroizálás helyén megjelent egy új deheroizálás, egy új elhallgatás: a kommunista párttal (és Sztálinnal) való széles társadalmi azonosulás vagy legalább is megbékülés. A győzelemben a kommunista párt alapvető szervező szerepének az elhallgatása. A mai mainstream orosz történetírás is megkerüli vagy óvatosan kezeli a párt és politikai intézményeinek (a hadsereg komisszárok, a kommunisták lelkesítő szerepét stb. 12 A háború első periódusában az NKVD különleges részlegei a Működő (Gyejsztvujuscsaja) Vörös Hadseregben 80 583 embert tartóztattak le. Ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek a parancs nélküli visszavonulások megfékezésére. Ezért a Szovjetunió Védelmi Népbiztossága kiadta 1942. július 28-án a híres-hírhedt 227-es számú parancsot, amely elrendelte ún. „záróegységek” felállítását a megfutamodások megfékezése érdekében. 1942 augusztusában és szeptemberében ezek az egységek Sztálingrád körzetében 45 465 katonai alkalmazottat tartóztattak fel. Közülük mint „pánikkeltőt”, „gyávát” vagy „kártevőt” 664 embert lőttek agyon. Közel 42 ezer katona visszatért az eredeti egységéhez. A 62. hadseregben szeptember 13-15-én és 17-18-án összesen 27 dezertőrt lőttek agyon. „Kritikus helyzetekben a záróegységek maguk léptek harcba a németekkel. Eredeti feladatuk szerint, a záróegységek figyelmeztető tüzet nyithattak a szervezetlenül visszavonuló egységek katonáinak feje fölé vagy a pánikkeltőket és dezertőröket lelőhették a felsorakozott állomány előtt egyes esetekben. Azonban eleddig egyetlen kutató sem talált a levéltárakban egyetlen dokumentumot sem, amely bizonyította volna, hogy a záróegységek tüzet nyitottak volna saját csapataikra.” Vö.: V. Sz. Hrisztoforov: Sztálingrád. Organi NKVD nakanune i v dni szrazsenija. Moszkva, Moszkovszkie ucsebnyiki, 2008. 89-92., uő.: Organi goszbezopasznosztyi SZSZSZR v 1941-1945. Moszkva, Izd. Glavnogo arhivnogo goroda Moszkvi. 2011. 152—168.
