Századok – 2014
FIGYELŐ - Karsai László: A végső döntésképtelenség I/183
198 FIGYELŐ tóriummal karöltve, először belement abba, hogy 50.000, sőt 100.000 munkaszolgálatost átadnak a németeknek.46 A németek számára csak ürügy volt az 50.000-100.000 munkaszolgálatos követelése. A nácik, amikor úgy értesültek, hogy néhány tízezer munkaszolgálatos zsidót a magyarok hajlandók átadni, azonnal tiltakozni kezdtek. Ha valamire nem készültek föl a náci illetékesek, akkor az 50.000-100.000 férfi zsidó kényszermunkás fogadása volt. Kaltenbrunner, amint értesült arról, hogy 50.000 magyar munkaszolgálatos zsidót kellene elhelyeznie, azonnal közölte a náci Külügyminisztériummal, hogy ilyen tömegű zsidó foglalkoztatására csak zárt táborban kerülhet sor. Majd az egész „Arbeitsjude” [munkás-zsidó]-ötletet sutba vágták. A szerzőpáros által nagy hangsúllyal, szinte döntő kiegészítő bizonyítékként kezelt 1944. április 23-i Veesenmayer jelentés nem szól másról, mint arról, hogy a német követ végre, egy hét késéssel értesült arról, hogy április 16-án megkezdődtek a „gettózási munkák”. Arról is tájékoztatást kapott, hogy május 15-től napi háromezer zsidót fognak elszállítani, és a „rendeltetési állomás Auschwitz” lesz.47 Veesenmayer is megértette, hogy mostanra elhárultak az akadályok a magyar zsidók szervezett, tömeges deportálása útjából. Nem új döntés született arról, hogy a zsidókat deportálják, mint azt a szerzőpáros megpróbálja elhitetni, hanem azt döntötték el valamikor április második felében, hogy a nácik egyelőre lemondanak a magyar munkaszolgálatos zsidókról, fontosabb az ország „zsidótlanítása”. Az április 4-én megfogalmazott, legépelt és április 7-én az illetékes csendőri, rendőri, közigazgatási vezetőknek szétosztott 6163/1944. BM VII. rés. rendeletben foglaltaknak megfelelően a keleti határszéleken kezdik a gettózást, majd a deportálást, hogy lehessen hivatkozni arra, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomulása által fenyegetett területeket kell először „zsidómentéssé” tenni. Ami április 22-e tájékán eldőlhetett, az nem az volt, hogy a magyarországi zsidókat deportálják-e, vagy sem, hanem az, hogy előbb a vidéki zsidókat viszik ki az országból, zömüket Auschwitz-Birkenauba, majd csak utánuk mehetnek a munkaszolgálatosok. Utóbbiak átadásához nem kellett volna kiadni a 6163/1944. BM VII. rés. rendeletet, nem kellett volna országszerte gettókba, gyűjtőtáborokba terelni a zsidókat, és főleg nem kellett volna Eichmannt és egész stábját Budapestre vezényelni. A szerzők a 6000/1944. BM VII. rés. rendeletet (április 19.)48 idézik, de úgy tesznek, mintha most vennék észre, hogy Magyarországon (tegyük hozzá: miként Európa oly sok más országában) a zsidókérdés „országosan és intézményesen lesz megoldva”. Nem mintha a 6163/1944. BM VII. rés. rendelet nem azzal kezdődött volna, amit egyébként Endre március 31-én fentebb már idézett újság-nyilatkozatában is kimondott: az országot meg fogják tisztítani a zsidóktól. A szerzőpáros érdemben nem tárgyalja, hogy az elmúlt évtizedben lezajlott egy kisebb történész-vita Magyarországon is, jó két évtizeddel a hasonló témájú amerikai történész vita után. Amikor New Yorkban 1981-ben megjelent 46 Karsai László-Molnár Judit szerk.: A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt. 1956-os KHT, Budapest, 2004, 249/255. j. 47 A Wilmstrasse és Magyarország, 836. 48 Vádirat 1, 187-190.
