Századok – 2014
KÖZLEMÉNYEK - Glant Tibor: A Ford-kormány és a Szent Korona, 1974-1977 I/151
A FORD-KORMÁNY ÉS A SZENT KORONA, 1974-1977 165 A harmadik eset eddig semmiféle nyilvánosságot nem kapott, de sokat elmond az amerikai politika alakulásáról és preferenciáiról. 1976 augusztusában Leo Cherne, az elnök személyes barátja38 és Frank Horton képviselő39 külön-külön levélben kereste meg az elnököt, hogy vállaljon szerepet a magyar forradalom 20. évfordulójára, a Szabadságharcos Világszövetség által szervezett rendezvényen. A külügy és a nemzetbiztonság azonnal vétót emelt, de az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy fogadja a szövetség vezetőit. A vita október 15-18. között (tehát a második televíziós vita után) volt a legélesebb, és ez az egyetlen olyan eset, amikor magyar ügyben Ford felülbírálta tanácsadóit. Mivel az október 21-ére tervezett találkozót nem tudták megakadályozni, Scowcroft és csapata a sajtónak is szánt, hivatalos elnöki nyilatkozatból kihúzta a forradalomra tett utalást. Az első tervezetben még ez állt: „Inspirációt jelent számunkra az önök nehéz időkben mutatott hősiessége és kitartása. Hősies felkelésük 20. évfordulójának megünneplése alkalmából büszkeségünket fejezzük ki azokért az állampolgári erényekért, melyekkel önök új hazájukba érkeztek, és azokért a kulturális értékekért, melyek az önök magyar hagyományaira épülnek.” Az október 21-ei találkozóra szánt szöveg jelentős mértékben lerövidült: „Inspirációt jelent számunkra az önök nehéz időkben mutatott hősiessége és kitartása. Büszkeségünket fejezzük ki azokért az állampolgári erényekért, melyekkel önök új hazájukba érkeztek.”40 A forradalomra vonatkozó utalás kivétele az elnöki nyilatkozatból nyilvánvaló gesztus volt Budapest felé. A Szent Koronával és az MFN-egyezménnyel kapcsolatos tárgyalások , jegelése” ellenpontjaként ez szabta meg Washington tágabb értelemben vett kelet-európai, szűkebb értelemben vett magyar politikájának kereteit. Ez már nem a hidegháborús, megbélyegző retorika: amerikai részről sem „rab nemzetek”-ről és „a Vasfüggönyön túli fővárosok felszabadításá”-ról van már szó. Az amerikai külügyi vezetés tehát reagált a magyar külügy és média hangvételében beállt pozitív fordulatra. A három, fentebb felidézett 1976. évi eset azt mutatja, hogy az Egyesült Államok valóban kezdte elfogadni, hogy a szovjet tábor belátható időn belül nem fog összeomlani és kezdett a térség stabilitására fókuszálni, bár sem Ford, sem a későbbiekben Carter nem adta fel az „oszd meg és uralkodj’ (alapvetően destabilizációs) politikáját. A Korona és az MFN ügye viszont azt mutatja, hogy bármennyire is fontosnak tartották a kelet-nyugati közeledést, a Kádár vezetése alatt álló, és a megszálló szovjet hadsereg által hatalomban tartott bábkormányt nem tekintették egyenrangú tárgyalópartnernek. Ugyanakkor a ma38 GRFPL Myron Kuropas Files, 1976-1977 (Special Assitant for Ethnic Affairs): 12. doboz: dosszié: Hungarian Freedom Fighters Meeting 10/21/76. 39 Horton levele Fordhoz, 1976. július 27. 1 old. GRFPL National Security Adviser: NSC Europe, Canada, and Oceanic Affairs Staff: Files 1974-1977: 11. doboz: dosszié: Hungary 1976 (2) WH. 40 A vita dokumentumai az előző két jegyzetben jelzett dossziékban, valamint a nemzetbiztonsági anyagban, a sorban következő dossziéban (Hungary 1976 (3) WH) találhatóak. Scowcroft ellenérve (október 15.), hogy a találkozó túlzottan nyűt kiállás volna a Szabadságharcos Világszövetség mellett, míg Jack Marsh elnöki tanácsadó szerint (október 18.) az elutasítás csak a második televíziós vita körük diskurzust nyitná meg újra. Emigráns körökben ugyanis az volt az általános nézet, hogy a republikánusok inkább hajlandóak kiállni a forradalom veteránjai mellett, mint a demokraták.
