Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
MESTERELBESZÉLÉSEK 1451 a 16. és 17. századról írt — bírálat felért egy tanulmánnyal.54 Olyan terjedelemben és olyan mélységben foglalkozott a két kötettel, amely választ érdemelt volna. Mindkét kötetről írt elemzésének tételei és érvei rekonstrukciót, elemzést és a Magyar történet tételeivel és érveivel összehasonlítást igényelnének. Erre nem, csupán néhány tétel rövid bemutatására vállalkozom. A kritikus elismerte és nagyra becsülte Szekfű Gyula szintetikus látásmódját és kivételes teljesítményét, új, különösen közigazgatástörténeti eredményeit, ugyanakkor bemutatta és vitatta a szintézis értékelésének egyoldalúságait.55 „Szekfű Gyula minden tekintetben modern felfogású történetíró. Hogy a történet nagyvonalú rekonstruálása iránt kiváló érzéke van, azt megmutatja már »A magyar állam életrajzá«-ban és a »Három nemzedék«-ben. Gondolatsorait nagy művészi készséggel, meglepő plaszticitással állítja olvasói elé. Ellenállhatatlanul ragadja magával az olvasót, hogy ugyanazokat a következtetéseket vonja le előadásából, amelyekre ő jutott. Hogy eközben a »hősökön« gyakran ő is keresztülgázol, nem csodálhatjuk. »A száműzött Rákóczi«-ban ezt sokan hazafíatlanságnak tudták be, ami Szekfűtől a legteljesebb mértékben távol állt. Módszerében van az oka annak, ha az egyéniségek iránt kevesebb benne a fogékonyság és téves volt Rákóczijában az az indokolás, hogy »hús és vér« embert akar bemutatni. »A magyar állam életrajzá«-ban is csak két egyéniség emelkedik ki: Szent István és Széchenyi; a »Három nemzedék«-en egészen Széchenyi uralkodik, mellette mindenki más háttérbe szorul. Előadóművészetét már régebben Rembrandt stílusához hasonlítottam. (A száműzött Rákóczi. Magyar Figyelő, 1914. 376.) Jellemzi őt a sötét színek kedvelése, ami lelke mélyén bizonyos pesszimizmust sejtet. A sötét tónusok közt, amelyek alapjában illenek a magyar történet szomorú eseményeihez, ritkák a fényfoltok. Nem mintha nemzetünk történetében nem volna elég fényes momentum, de mert pesszimizmusa és módszerének sajátságai ezeket az ő lelki szemei előtt árnyékba állítják. Nem az a feltűnő, hogy a nagyvonalú beállítás mellett bizonyos aprólékosságok elvesznek — hiszen ez természetes következmény —, hanem hogy a fény csak oda esik, ahová a művész vetíti. Ilyesmi csak műteremvilágításban lehetséges, a plein air nem ilyennek mutatja a valóságot; de a történelemnek mégis nem az a hivatása, hogy a natúrát, mint a művészet alakítsa, hanem ellenkezőleg, hogy — minden művészi szempont ellenére — az igazságot rekonstruálja."56 57 58 Domanovszky a Habsburg Magyarország melletti és a rendiséggel, a protestantizmussal és Erdéllyel szembeni elfogultságban marasztalta el Szekfű Gyulát. „/.../ a beállítás /.../ következetesen, a hosszú részletkutatások eredményeként kialakult, általánosan elterjedt felfogással szemben a Habsburgi állam igazoló iratának színében tűnik fel.”5’ Szekfű 16-17. századi koncepciójával szemben megállapította: „Erdély, keleti magyarság, Bocskai-koncepció és rendiség nélkül a magyarság sorsa /.../ sokkal szomorúbban alakult volna. /.../ Nem oszthatjuk /.../ azt a nézetet, hogy »Erdélynek magyarságvédő szerepe« csak 1670 után »alakult ki sokak képzeletében, akik ezt a képet visszavetítik a múltba s Bocskai, Bethlen, Rákóczi idejét kívánják vissza a magyar szabadság védelmére« (V 356.)’,S8 Azt is kifogásolta, hogy bár Szekfű Gyula a barokk hazai kezdeteit Pázmány Péter, Zrínyi Miklós és Gyöngyössy János írásaiban és Bethlen Gábor ud54 Századok, 1929-1930. 881-903. 55 Uo. 56 Uo. 881-882. 57 Uo. 884. 58 Uo. 898, 899.
