Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
MESTERELBESZELESEK 1449 „Szigorú és modern történet ez; irodalom a szó ibseni értelmében: ítélőszék önmagunk, régi énünk fölött. Kíméletlenül leplezi le dicső és átkos ópiumainkat, s gyanakvó ujjakkal kopogtatja végig a jóakarat üreges tégláit, melyek mélybevivő utunk kövezték ki. Bizalmatlan és kegyeletien, amilyen maga a nemzet kell hogy legyen önmagával szemben, egy új Mohács napjaiban. Mohácstól Mohácsig: soha nagyobb szüksége, égetőbb órája nem volt a történelmi szintézisnek, lelkiismeret vizsgálatnak mint ma. ...” Illúzió nélküli önismeret — nevelés — művelés: ezek végső reményei e kiábrándult, háború utáni szellemnek, mely dicstépő a múlttal, bizalmatlan a jövővel szemben, pesszimista, és igen! végletesen konzervatív (mert könnyű belerohanni az új rosszba, de nehéz megtartani a régi jót). Mindez nem kedves a magyar pszichének, mely a glóriatépést csak a forradalmi illúziók lázában, s a konzervativizmust csak a nemzeti frázisok görögtüzében tudja elképzelni. Szekfű újból megzavarta a Prokrustes-skatulyákat, melyekbe nálunk minden szellemet azonnal begyömöszöl a közvélemény. Jutalma, bevett szokás és magyar sors szerint, gyanú és vád: egyfelől »Rákóczi-gyalázó« s »hazafiatlan«, másfelől »opportunus alkalmazkodó«, alig van meghajszoltabb alakja hajszolt irodalmunknak. Mindenben egyetérteni talán mindenkinek nehéz vele; nemzeti vagy forradalmi délibábjainkra egyformán hideg szél fú lapjairól. De ez a szél edző és szükséges. S puszta ideológ ellenszenvből meg nem becsülni múltunk egyetlen nagy, őszinte s mai vizsgálatát, új illusztrációja volna Szekfű örök témájának: az Ideológia és az Alkotás ellenségek."43 Németh László a Magyar történet köteteiről nagy elismeréssel írt: „Szekfű nem tartozik az igazi nagy írásművészek közé - akiket prózájuk is megőriz, ha nézeteik meg is avasodnak; anyagának bősége, érdekessége, az ügyes szerkesztés, változatos feltálalás azonban stílus nélkül is olyan nagy formai értéket ad történetének, hogy azt laikusok akkor is képeskönyvként s történetírók akkor is példaként forgathatják, amikor szűkös elfogultságaiból rég kiszabadultak. Alig van e kétezer oldalas alkotásnak olyan fejezete, melyen az ő anyagfölkutató, ismeretbevonó, enciklopédikus leleménye valami módszeres újdonsággal ne lepne meg. Egy-egy vaskos kötet öt-hat nagy szívügy-kérdés köré csoportosít évtizednyi eseményeket s könyvespolcnyi bizonyítékokat. A kérdésekben szűkösség, az anyagban hatalmas bazár. Királyok zsebe, só és vámjövedelmek, reneszánsz életrajzok, tájak történelmi maszkabálja, épületleírások, búcsúk zászlói, régi ötvösművek divatja, jezsuita színpadok állványai, mocsarak dögvésze, hajdani bankársorsok, a török földön átvonuló követek útirajzai villannak egymásba egy filmízelítő képeiként.”44 45 Elismerése azonban igen kemény kritikával társult: „Amint a jól ismert köteteken végiglapozunk, sóhajunk ma is ugyanaz, ami nyolc év előtt, amikor Tizennyolcadik századát olvastuk: milyen kár, hogy ez a gazdag Magyar történet azt fojtogatja, amiről szól: a magyar történetet. Szekfű érdeméül ő maga és mások is azt szokták fölhozni, hogy ő a magyar történetet a régi kuruc-labanc ellenkezésből európai látóhatárba emelte. Én ennek épp az ellenkezőjét látom: senki úgy bele nem ragadt a kuruc-labanc kátyúba mint ő. Valóságos lélektani rejtély, hogy egy ilyen nagy képzettségű és nagy anyagú író, hogy tud kétezer oldalon át ebben a most már igazán fölülmúlható antinómiában újra és újra alámerülni.”46 Szekfű Gyulának nyilván nagyon jól esett Babits Mihály elismerése, akivel régóta becsülték egymást. Annál rosszabbul érinthette Németh László kegyetlen, szellemi apagyilkossággal felérő lélekrajza, s azon belül egyes műveinek, így a Magyar történetnek a bírálata. A nem szakemberek véleményéről így írt: 43 Esszék, tanulmányok. II. 412-414. Lásd még: II. 419-421. 44 Németh László'. Szekfű Gyula. Bolyai Akadémia, Budapest, 1940.64-65, illetve: Uő: Sorskérdések. Gond, jegyz. Grezsa Ferenc. Magvető-Szépirodalmi, Budapest, 1989. 550-551. 45 Uo. 65, ill. 551.
