Századok – 2014
A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT HETVEN ÉV TÁVLALÁBÓL - Romsics Ignác: A numerus clusustól a holokausztig VI/1343
1352 ROMSICS IGNÁC szisztematikus és az egész országra kiterjedő pogromokra és/vagy deportálásokra 1944 tavaszáig nem került sor, s ez — mint Nathaniel Katzburg megállapította —„valóban kivételesnek számított Európa tengelyhatalmakhoz tartozó részében”.33 A Kállay-kormány politikája esélyt adott arra, hogy a szomszédos államok zsidóságától eltérően a 825 ezer körüli zsidónak minősített magyar állampolgár túlélje a háborút. A német csapatok 1944. márciusi bevonulásával azonban, amely egy esetleges magyar kiugrás meghiúsítását célozta, ezek a remények szertefoszlottak. A berlini és a Budapestre delegált német vezetők nem hagytak kétséget afelől, hogy mire készülnek, és mit várnak a magyar hatóságoktól. Mint a megszállást követően Budapestre érkezett Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője a leendő magyar miniszterelnökkel, Sztójay Dömével március 20-án közölte: „Magyarországnak a környező államok példája szerint elsősorban a zsidókérdést kell megoldani.”34 Hivatali idejének öt hónapja alatt a Sztójay-kormány mindazt megtette, amit a németek és a szélsőjobboldal már addig is követeltek, de aminek a Kállay-kormány több-kevesebb sikerrel mindaddig ellenállt. Az első vonatok 1944. május 15-én hagyták el Magyarországot Kassán át Auschwitz felé. 1944. július 9-ig 437 ezer főt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták - embertelen körülmények közepette. Bár a deportálások ellen széleskörű társadalmi ellenállás nem bontakozott ki, a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Közéjük tartozott több katolikus püspök, mindenekelőtt a kolozsvári Márton Áron, csak a kikeresztelkedettek érdekében megszólaló Serédi Jusztinián hercegprímás és Ravasz László református püspök, valamint a németek elől bujdosó Bethlen István. A tiltakozások és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására, valamint Budapest szőnyegbombázásától is tartva július 6-án Horthy végre leállította a deportálásokat. Bár ez ellen a német vezetők, sőt személy szerint Hitler is tiltakoztak, a kormányzót és az augusztus végén kinevezett Lakatos-kormányt nem sikerült más belátásra bírniuk. A mintegy 200-250 ezres budapesti zsidóság közel kétharmada így végül megmenekült a pusztulástól. Szálasi Ferenc és nyilas társainak 1944. október 15-ei hatalomra kerülése után a megmaradt zsidóság ismét halálos veszedelembe került. A nyilas pártszolgálatosok és a hozzájuk csatlakozott lumpen-elemek napokig szabadon garázdálkodtak, öltek és raboltak a fővárosban. Mintegy 50 ezer munkaszolgálatost gyalogmenetben hajtottak nyugat felé, majd novemberben a fővárosban is megkezdték a zsidók gettókba tömörítését. A nemzetközi és a magyar szolidaritás ellenére így a budapesti zsidók közül is több tízezren meghaltak. A nyilasterror tobzódásának csak a főváros felszabadulása vetett véget. Magyarország 14,5 milliós lakosságának a II. világháborúban mindösszesen 6,2%-a, azaz körülbelül 900 ezer fő pusztult el. Közülük közel 340-360 ezerre 33 Nathaniel Katzburg: i. m. 200. 34 Idézi Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. Bp., [1946], Officina, 96.
