Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Forgó András: Julia Anna Riedel: Bildungsreform und geistliches Ordenswesen im Ungarn der Aufklärung. Die Schulen der Piaristen unter Maria Theresia und Joseph II. - Oktatási reform és szerzetesség a felvilágosodás kori Magyarországon. A piarista iskolák Mária Terézia és II. József alatt. Stuttgart, Steiner, 2012. (Contubernium. Tübinger Beiträge zur Universitäts- und Wissenschaftsgeschichte 77.) IX, 611 o. V/1320
1322 TÖRTÉNETI IRODALOM számára már ismert tényt, hogy a főként előkelő családból származó tartományfőnökök római tanulmányokkal és sokszor hosszabb külföldi utazással felvértezve irányították a magyarországi piarista rend tevékenységét. Az ezt követő részfejezet a piarista tanítási módszerrel foglalkozik. Ennek az ismertetésnek a legfőbb érdekessége a piarista tantervek és a központi jezsuita tanterv, a Ratio studiorum összehasonlítása. A szerző itt arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyire igazolható az a tézis, mely szerint a piaristák korszerűbb oktatási elveket vallottak magukénak, mint a század közepére már elavultnak számító jezsuiták. Az összevetés izgalmas eredményt hoz: a piaristák egyrészt nagymértékben támaszkodtak a jezsuita rendszerre, különösen a latinoktatás terén mutatkoztak jelentős átfedések, idővel pedig a jezsuiták is fogékonnyá váltak a felvilágosodás hatására előtérbe került tudományok (történettudomány, kísérleti fizika, geometria stb.) hangsúlyosabb tanítására. Különösen a század közepi, Cörver János tartományfőnök összeállította piarista tanterv azonban már olyan nagy mértékben szerepeltette az új tudományok, mindenekelőtt az „újabb (recentior)” filozófia eredményeit, hogy azt még a piarista rendfőnök is kritikával illette. A szerző ezenkívül arra is felhívja a figyelmet, hogy az általános jezsuitaellenes hangulat még inkább megerősítette a Társaság oktatási rendszerének maradiságába és a piarista oktatás korszerűségébe vetett hitet. Ezután joggal merül fel a kérdés, hogy a piaristák hogyan viszonyultak a felvilágosodás tanításaihoz, így a dolgozat erre a kérdésre is választ keres. Annál is inkább, mert a piaristák fontos társadalmi szerepet töltöttek be a korszakban lelkipásztorként, házitanítóként, szemináriumi tanárként, de püspöki titkárként és tábori lelkészként is. Néhány ismert (Benyák Bernát, Horányi Elek, Koppi Károly, Révai Miklós stb.) és kevéssé ismert (pl. Kibling József) magyarországi példán keresztül mutatja be, hogy a Gerencsér István megfogalmazta „piarista felvilágosodáson” valójában a katolikus felvilágosodásnak a piarista renden belüli megnyilvánulását érthetjük az újabb tudományok művelésétől, az egyházi reformgondolatok megfogalmazásán át a politikai publicisztikai tevékenységig. A magyarországi mérsékelt felvilágosodás kutatását a szerző ezen a ponton új szemponttal egészíti ki. Megfogalmazása szerint ugyanis a rendi kereten kívül élő, majd egyes esetekben a rendet elhagyó és világi papi pályára lépő tudós szerzetespap személyében a korszakban megjelenik a „polgári-szerzetes tudós (geistlich-bürgerlicher Gelehrter)” — a fogalom magyar fordítását maga a szerző adja az összefoglalásban —, aki a rendjétől függetlenül, önálló egzisztenciális háttérrel tevékenykedik, és válik a mérsékelt felvilágosodás hirdetőjévé. így sokban különbözik a hagyományos egyházi tudóstól. E réteg kialakulásának hátterében a jezsuita rend feloszlatása, József kolostorbezárásai, valamint az oktatás állami felügyelete áll a tanárok fizetésének és nyugdíjának bevezetésével. A szerző szerint bár köteléken kívül élő szerzeteseket a Német-római Birodalom más fejedelemségeiben is találunk, a fenti okok miatt a Habsburg Monarchia különösen alkalmas volt e réteg kialakulására. Az ezt követő harmadik nagy részt, mely a kötet majdnem felét teszi ki (237-510. o.), a szerző az oktatási reform és a szerzetesség viszonyának szenteli. Ezzel kapcsolatban fontos az a megállapítása, hogy az oktatási reform nem mehetett volna végbe egyházi támogatás nélkül. Egyrészt az intézkedések kidolgozásában számos egyházi személy vett részt, másrészt a teljes intézményrendszer államosításának és kizárólag világi tanárok alkalmazásának a korszakban nem voltak adottak a feltételei. Az oktatási reform és a piaristák kapcsolatát pedig az is jól mutatja, hogy a reformok előkészítésében piarista szerzetesek is részt vettek, mint Gratian Marx vagy Pillér Celesztin. A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy Mária Terézia kifejezetten szövetségesként tekintett a piaristákra oktatáspolitikája végrehajtásában. Már a jezsuita rend feloszlatása előtt komoly állami támogatásban részesült a rend, 1773 után pedig négy volt jezsuita iskolát is a piaristákra bízott a Habsburg kormányzat. Ezt követően a kötet részletesen bemutatja a Ratio edicationist, három fontos elemet emelve ki az oktatási reformból. Egyrészt kontinuitást képviselt a kora újkori oktatási rendszerrel, ezt a latin nyelv tanításának fontossága is bizonyítja, mely a tanulmányok felét tette ki ezután is. Másrészt megjelent új követelményként a hasznosság elve: az új tantárgyak bevezetése is főként azt a célt szolgálta, hogy a diákokból az állam számára hasznos alattvalók váljanak. Az állami tanfelügyelők kinevezése pedig már a szekularizáció felé vezető útként értékelhető. Itt tér ki a szerző a bevett protestáns felekezeteknek a reformokkal szembeni ellenérzéseire is. Az előző fejezethez hasonlóan itt is több, a magyar szakirodalomból már jól ismert eredmény bemutatásával találkozunk. Ez érthető, sőt hasznos jellegzetessége a munkának, hiszen az elsősorban a magyar történelemben kevésbé jártas német nyelvű szakközönségnek íródott. A feje
