Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében (Ism.: Bartha Eszter) I/261

263 TÖRTÉNETI IRODALOM jezték, baltával kettévágták, szuronnyal felnyársalták (főleg kisgyermekeket), bányaaknába és szakadékba lökték, elevenen eltemették". (Krausz, 2011, 77) A holokauszt története, hangsúlyozza Krausz Tamás, elválaszthatatlan a Szovjetunió megtámadásától, a „Kelet" (amelyet a németek a saját gyarmatukként kezeltek, és úgy is bántak a helyi lakossággal) a népirtás „kísérleti terepéül" is szolgált. A nácik totális háborút viseltek Keleten, és tébolyult faji ideológiájuk jegyében különbséget tettek nemcsak a zsidók és a nemzsidók, hanem a Nyugaton élő, „kultúrnépekként" elismert nemzetek és az alsóbbrendűnek tekintett, részben kiirtásra, részben pedig rabszolgaságra ítélt szlávok között. Krausz Tamás idézi: a Németországba elhurcolt, 5,2 millió szovjet állampolgárból 2,1 millió meghalt (és említsük meg az áldozatok között a tömegesen éhenhalt vagy megfagyott szovjet hadifoglyokat, akiket a fogvatartás körülményei eleve halálra ítéltek). Az elemi normák feladását mutatja, hogy a zsidók tömeges legyilkolását a Szovjetunióban a nácik nem is igyekeztek „elkonspiráini", mint Nyugaton; a tömegsírok eltüntetését majd csak akkor kezdik meg, amikor megkezdődik a visszavonulás. A helyi kollaboránsok készséges együttműködését mára már számos forráskötet dokumentálja, (többek között éppen a Iluszisztikai Könyvek sorozatában megjelent Alekszandr Djukov: Holokauszt, kollaboráció, megtorlás a Szovjetunió ukrán és balti területein. Budapest, 2011) miközben igaz, hogy a nácik mindent megtettek, hogy fokozzák az antiszemita hangulatot, és az is, hogy a helyi „szimpatizánsok" éppen azért léptek fel, mert bíztak a büntetlenségben, azért nem volna szabad elfelejteni, hogy a nemzeti történelemnek (ha ezen nem az aktuális hatalmat kiszolgáló ideológiai kurzust értjük, hanem a tudományos igénnyel fellépő történetírást) része az is, hogy milyen szerepet játszott a holokausztban a helyi lakosság hallgatása vagy egyes csoportok nagyon is készséges együttműködése a náci hatalommal. Éppen ezért kell(ene) gátat vetni az egykori nácik és fasiszták utólagos mentegetésének vagy pláne felmagasztalásának. Ukrajna és a balti államok mellett ezen a téren Magyarországra is ráférne több nemzeti önismeret. A kötet második nagy fejezetének tanulmányai az államszocializmus és a rendszerváltás értelmezésével foglalkoznak, miközben kitérnek olyan, a mainstream diskurzusból szintén kiszorult témákra, mint az 1956-os munkástanácsok, 1968 történeti öröksége és a kelet-európai etnonacionalista diskurzusok reneszánszának strukturális (a régió történeti fejlődésébe ágyazott) gyökerei. Mindezek a problémák folytonosságot mutatnak azokkal a kérdésekkel, amelyek a szerzőt kandidátusi disszertációjában is foglalkoztatták: ami a kérdéseket összekapcsolja, az pedig nem más, mint a kelet-európai fejlődés „különlegessége", amelyről az 1920-as években a szovjet történészek is nagyon sokat vitáztak. (Krausz, Tamás. Pártviták és történettudomány: Viták "az orosz fejlődés" sajátosságairól, különös tekintettel az 1920-as évekre. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1991.) A vitát akkor a sztálini rendszer legitimációs igénye döntötte el a szaktudományosság kárára: azt az álláspontot fogadták el „igazságnak", hogy Oroszországban volt „autochton" kapitalizmus (vagyis megvalósítható a szocializmus egy országban, hiszen az orosz kapitalista fejlődés nem különbözik markánsan a nyugatitól), miközben a marxista iskola olyan kiemelkedő teoretikusai, mint Rosa Luxemburg, Lenin és Trockij az egyenlőtlen fejlődés téziséből indultak ki (leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a centrumkapitalizmus másképpen működik, mint a világkapitalizmus egyenlőtlen feltételrendszerébe integrált perifériák, ahol a premodern fejlődési jegyek jól megférnek a kapitalista struktúrákkal, létrehozva ezáltal egy sajátos kombinációt, amelyet nem lehet leírni a nyugati fejlődésre kidolgozott modellekkel). Az államszocializmus egész értelmezése Krausz Tamásnál ebbe az elméleti keretbe illeszkedik: miközben a liberális és nacionalista történetfelfogás megegyezik abban, hogy valamifajta „aberrációnak" — de mindenképpen a kelet-európai régiót a nyugati típusú, univerzálisnak tételezett fejlődési útról eltérítő zsákutcának — tekinti az államszocializmust (amelyet ráadásul a kommunizmussal vagy a szocializmussal azonosítanak -mintha legalábbis a marxista ideológiából lehetne levezetni a kelet-európai feltételrendszerben létrejött sztálini rendszert...), addig a rendszerkritikus történész rámutat arra a tényre, hogy Kelet-Európa és Oroszország soha nem tagozódott bele „szervesen" a nyugati kapitalista fejlődésbe; az államszocializmus sokkal inkább volt válasz a centrumkapitalizmus kihívására, mintsem a régió gazdasági elmaradottságának történeti oka. Arról természetesen lehet, sőt kell vitatkozni, mennyire volt ez a válasz adekvát, és milyen tanulságokkal jár a kelet-európai államszocialista kísérlet, de a régió „felemás" fejlődésének minden problémáját beszuszakolni a „kommunistának" kinevezett rendszer fekete könyvébe — nem más, mint primitív kísérlet általában minden baloldaliság lejáratására, a kelet-európai történelmet kicsit is ismerő ember számára pedig közönséges történelemhamisítás — legalább olyan vaskos, mint a sztálini kísérlet a bolsevik párt és a forradalom egész történetének meghamisítására (hogy az olyan cinikus propagandafogásokról már ne is beszéljünk, mint az „élet jobb lett, elv-