Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Sándor: Két emelet boldogság. Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban (Ism.: Bartha Eszter) I/257

257 TÖRTÉNETI IRODALOM Horváth Sándor KÉT EMELET BOLDOGSÁG Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban Budapest, Napvilág Kiadó, 2012, 266 o. A Kádár-korszaknak ma már igen terjedelmes a szakirodalma, és örvendetes fejleménynek tekinthetjük, hogy a politika- és gazdaságtörténeti megközelítések mellett a társadalomtörténeti iskola is felfedezte — a Rákosi-korszak számos tekintetben több lehetőséget és „szexibb" (a laikus olvasó fantáziáját jobban megragadó) témát kínáló korszaka mellett — a Kádár-korszak máig nem tárgyalt, vagyis legalábbis átfogóan nem kutatott fejezeteit. Ezek közé tartozik a szociálpolitika, amelyről ugyan a korszakban és utána számos elemzés született, de arra kevés kísérlet történt, hogy beágyazzák ezt a politikát az államszocialista rendszer társadalmi-politikai kontextusába. Korai kísérlet Konrád György és Szelényi Iván ma már klasszikusnak számító munkája (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz). A rendszerváltás utáni irodalomból kiemelem Ferge Zsuzsa Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek c. munkáját. A Kádár-korszak szociálpolitikájának bemutatását és értékelését ambicionálja igen elmélyült levéltári kutatómunkával megtámogatva Horváth Sándor könyve. A szerző teljesítménye annál inkább figyelemre méltó, mivel szerteágazó témákról gyűjtött össze impresszív mennyiségű anyagot: kutatásai felölelik a fővárosi lakáspolitikát, az idősgondozást, a gyes hatását a családok mindennapjaira és a családtámogatás egyéb formáit (családi pótlék, bölcsődék és óvodák). A könyv emellett tanulságos és színes képeket villant fel a szociális otthonok és a hajléktalanszállók mindennapjaiból; a jól összeválogatott életképek nemcsak a szorgos kutatót dicsérik, hanem képet adnak arról, milyen egyenlőtlenségek jellemezték a hivatalos sztálini ideológiában egyenlőnek kikiáltott rendszert (igaz, az ideológia ekkora jelentős módosuláson ment keresztül, amelyet a kötet is középpontba állít), milyen privilégiumokat tartottak (vagy legalábbis tarthattak) igényt az állami gondoskodásra szoruló nyugdíjas pártmunkások és pártvezetők, illetve milyen hivatali és társadalmi előítéletek sújtották (továbbra is) azokat a rendszerből kiesett csoportokat (alkoholisták, csavargók, hajléktalanok), akik más lehetőség híján kényszerültek a legrosszabb hírű munkásszállókra, amelyek afféle éjjeli menedékhelyként funkcionáltak a „létező szocializmusban" is. A könyv tehát igen gazdag forrásanyag és szakirodalom tükrében igyekszik elkalauzolni az olvasót a kádári szociálpolitika mindennapjaiban. Ez nem könnyű feladat, ha figyelembe vesszük, hogy az „érett" Rákosi-korszakban (1949-1956) gyakorlatilag száműzték az önálló szociálpolitikát, pontosabban annak megvalósulását összekapcsolták a szocializmus felépítésének nemes és prioritást élvező feladatával. Ha nem kívánunk beleilleszkedni sem a sztálini rendszer hivatalos ideológiájába, sem pedig a totalitárius paradigma hasonlóan dogmatikus és ideologikus, mindenhol és mindig totális elnyomást vizionáló világképébe (amelyet a sztálini ideológia hidegháborús nyugati megfelelőjének tekinthetünk) akkor roppant egyszerű az indoklás: az erőltetett iparosítás feltételei súlyos életszínvonal-csökkenést jelentettek a félperiférián, és egyszerűen nem volt erőforrás semmiféle jóléti politika finanszírozására. Ezért (is) kellett a távoli jövőbe utalni a kommunizmus megvalósulásának fényes perspektíváját. Akik kicsit is otthon vannak a sztálini rendszer baloldali kritikájában, azok számára közhely, hogy a sztálinizmussal nem a Marx és Lenin által megálmodott szocializmus valósult meg, hanem valami egészen más, amelyet sokkal inkább hajtott az „utolérő fejlődés" (a Nyugathoz való gazdasági-technikai felzárkózás) logikája, mintsem a marxizmus eredetileg deklarált emancipációs elvei. Ez utóbbiakat sem hagyhatjuk azonban teljesen figyelmen kívül, ha a rendszer működését igazán meg akarjuk érteni. De, és itt jön az egyébként mind a feldolgozott szakirodalmat, mind pedig a hihetetlenül nagy forrásanyagot tekintve mindenképpen figyelemreméltó társadalomtörténeti kísérlet lényegi kritikája, mintha itt nem az volna a szerző célja, hogy közelebbről is megértse az államszocializmus működését, mint inkább az, hogy egyoldalúan igazolja, hogy a Kádár-korszakban semmi, még a szociálpolitika sem működött úgy, mint a normatívnak tekintett nyugati demokráciákban, vagyis igazságtalan volt a lakáspolitika, az állami lakásokat (többnyire) a privilegizált káderréteg tagjai kapták (és az 1980-as évek elején kezdődő lakásprivatizációból is elsősorban ők profitáltak), a szociális otthonok gyakran elfekvőként szolgáltak, illetve mindennapi gyakorlat volt idős embereket összezárni elmebetegekkel, a gyes-en unatkozó kismamák elmagányosodtak, illetve a munkahelyi karrierben sem tudták behozni az elvesztett éveket, a deviánsnak tekintett csoportok szociális problémáit pedig rendészeti kérdésként kezelték és úgy is akarták megoldani a hatóságok.