Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők (Ism.: Ormos Mária) I/230

233 TÖRTÉNETI IRODALOM ső magyar, hanem külső (francia, angol) erők akasztották meg. Ez a vélemény azzal mindenesetre kiegészíthető, hogy az antiszemita hisztéria mindazonáltal már 1919. augusztus 1.-én megjelent az utcán, és hogy a különítményes alakulatok elsősorban zsidókra vadásztak a Dunántúlon. Fontosabb és nagyobb súlyú Pók ama megállapítása, amely által elhatárolódik a magyar antiszemitizmus logikus útját felfedezni vélő szerzők nézetétől, amely szerint Tiszaeszlár egyenesen vezetett a numerus clausus-hoz, — majd innen tovább. Ó úgy látja, hogy az út kanyargósabb volt, és 1944-hez „...nem a Monarchia Magyarországának Tiszaeszlárától, hanem a trianoni Magyarország katasztrófájától vezet az út. A téma sokkal inkább a magyar nacionalizmus deformálódásának, mint az antijudaista hagyománynak a része." (165.) Az antiszemitizmus nem vezet el valamilyen széles hídon a holocaustig, — írja Pók — ám a sokféle, esetleges, önmagában gyenge atom kritikus pillanatokban olyan eleggyé állhat össze, amely bűncselekményhez vezet. Mindazonáltal — teszem hozzá — a zsidók sokkal többször és hosszabb ideig (évezredekig) álltak a hatalom és a társadalom egyes rétegei útjában, mint amennyit kitett az összebékülés, az emancipáció, az elfogadás néhány évtizede. Önálló tanulmányt szentel a szerző a tömegek bűnbak igényének, amelynek megértéséhez a társadalomlélektan eszközeit is figyelembe veszi. (Bűnbakkereség és a második világháború.) Kiindulásként Fritz Stern érvelését választja, aki szerint nem valamilyen reális politikai és társadalmi ellentétek vezetnek ideológiai formulákhoz, hanem fordítva, kulturális vízválasztók váltják ki a konfliktusokat. Igazolásként Stern felsorolja a szociáldarwinizmus, a marxizmus, a pszichoanalízis, Nietzsche, valamint Vilfredo Pareto romboló hatását, amely szétzúzta a nyugati szolidaritás alapját, a lelki és erkölcsi struktúrát. Ez által „...a fejedelmek korábbi machiavellizmusát a tömegek (mob) machiavellizmusává alakította át." (175.) Erről az okfejtésről Pók ugyan nem nyilatkozik, de elfogadja, hogy vizsgálni kell a bűnbakkereső tömeghisztéria lélektani gyökereit, annál is inkább, mert e problémáról számos más szerző is elmélkedett. (így Jászi, Julien Benda, Eötvös József, Thomas Mann.) A kérdés lényegét abban látja, hogy az érthetetlen események magyarázatára a tömegek hiába várnak, és ezért gyártanak maguknak bűnbakokat. A továbbiakban kiemelt példái azonban részben vezető politikusok, részben befolyásos értelmiségiek tollából megszületett véleményeket, értelmezéseket tartalmaznak, ami az olvasó gondolatait éppen nem a tömegek felé, hanem ellenkező irányban terelik. A tömeg (mob, csőcselék, vagy egyszerűen csak a sokaság) mindig is hiszterizálható volt; olykor maga találta ki és találta meg a bűnöst, máskor viszont hagyta magát vezetni. Ahhoz, hogy spontán módon megtalálja a maga bűnösét, nem volt szüksége sem Marxra, sem Freudra. Ha kitört egy járvány, a tömeg azonnal „tudta", hogy a kutat idegenek, az esetek nagy részében zsidók megmérgezték. A tömegek kitöréseit a mély múltban többnyire elfogadhatatlan helyzetek váltották ki, ahogy viszont közeledünk a jelenhez, ebben mind nagyobb szerephez jutott a manipulálás. A magam részéről arra hajlok, hogy a keresztes hadjáratokban, a boszorkányüldözésben, a francia forradalom nagy utcai jeleneteiben, majd a két világháborút követő bűnbakkeresésben és -találásban benne lássam a manipulálok kezét, vagy inkább szavát. Ha ugyanis a tömeghisztériát önmagában tekintjük, nem teszünk egyebet, mint újabb bűnbakot keresünk és vélünk találni. Ez természetesen nem jelenti, hogy ne lehetne és kellene vizsgálni a tömegviselkedés különböző formáit, hanem csupán azt, hogy ez sem értelmezhető a hatásoktól elszakítva, önmagában vett létezőnek tekintve. Benyomásom szerint Pók Attila is így látja, mivel „A bűnbakok haszna és kára" c. dolgozatában azt keresi, hogy milyen tényezők motiválták a második világháború után a bűnösök kijelölését, a „kényszerű okkeresést", és nem hagy kétséget aziránt, hogy az okokat nem a tömegek találták meg. Három okot jelöl meg. Az első éppen a tömegigény gyors és egyértelmű kielégítése, a második az új politikai elitek öndefiníciójának megfogalmazása, és a harmadik a társadalmi csoportok kohéziójának biztosítása, valamint mobilizálása. Itt már Pók relatívizálja a kultúrkritikai tartalmakat is, amennyiben úgy véli, hogy az bármely ideológiai formátumba beköltözhet (kommunizmus, fasizmus, antiszemitizmus, maccarthysmus). Rámutat arra is, hogy a félelemre és a másik tábor gyűlöletére szüksége volt a nagypolitikának, amely meghatározta a belpolitikai mozgósítást is. Megszületett egyúttal a „paranoid politikus" típusa mind a jobb, mind a balszárnyon, aki „Mindenütt, de leginkább a legfőbb hatalmi pozíciók közelében nemzetét, ügyét, osztályát üldöző összeesküvőket keres és talál." (205.) Legfőbb meghatározója és eszköze a gyűlölet. (A gyűlölet pedig erősebb összetartó erő, mint a szeretet, — hangsúlyozza ezt Pók más helyeken.) A magyar eszmetörténet két pólusú, mindenkori megosztottságából vezeti le Pók, hogy a második világháborút követően bőven akadtak elmék, amelyeket „rabul lehetett ejteni" a kommu-