Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők (Ism.: Ormos Mária) I/230

231 TÖRTÉNETI IRODALOM dig tudni való, hogy az ilyesfajta cikkeket csak az keresi és olvassa el, aki kifejezetten a címben rejlő témára vadászik, mert a jelzett probléma történetesen őt is foglalkoztatja. Mekkora lehet az ilyen szakemberek száma Magyarországon? Nem valószínű, hogy az összeszámlálásukra mindkét kezünk újait fel kellene használnunk. Egy ilyen cikk, esszé, tanulmány mintegy el van dugva, és nem csak szélesebb közönség elé, de még a szélesebb szakmai közvélemény elé sem kerül. Egészen más a helyzet egy önálló kötet esetében. Összegyűjtve és a megfelelő rendbe állítva kiderül, hogy e munkák szerves egészet alkotnak, egymásba ölelkeznek, és megrajzolják alkotójuk szellemi profilját is. Kiderül, hogy a szakcikkeknek van közös nevezőjük, hosszabb metszetben is van mondandójuk az ember, azon belül főleg az európai, illetve a magyar ember történetéről, és létezik egy közös problémájuk: van-e hitele a haladás, a progresszió gondolatának? E központi kérdést kíséri önmaga árnyéka: a sorozatos csalódás és kudarc, amely viszont sorra kiváltja a kudarc felelőseinek, a bűnbakoknak a keresését. Pók nem vesződik azzal, hogy a haladás fogalmának precíz definícióját megszövegezze, de nem hagy kétséget az iránt, hogy ezt — mintegy magától értetődően — abban látja, hogy az emberek tömegeit minél kevésbé nyűgözi le a szegénység, illetve minél több garancia biztosítja emberi jogaikat és személyes jogvédelmüket. Ezért kerülnek érdeklődése előterébe a „radikális és liberális demokraták" a 20. század elején, majd utódaik a Horthy korszakban és a második világháború utáni néhány évben. Ügy véli, hogy — rendszerbírálatuk némi egyoldalúsága és elfogultsága ellenére — Jászi Oszkárnak és társainak igazuk volt ama jövendölésükben, hogy a dualista rendszert a demokrácia hiánya romba fogja dönteni. Mi több, abban is, hogy a demokrácia hiányosságai veszedelmet foglalnak magukban nem csak egyes, különösen sújtott rétegek számára, de az egész nemzetre, sőt akár az egész kelet-közép-európai régió „stabilitása és szuverenitása" szempontjából is. (A dualista Monarchia radikális demokrata kritikája) Ha e kérdést világméretűvé tágítjuk, bízvást elmondható, hogy vannak államok, amelyek függetlenek és — amennyire manapság egyáltalán lehetséges — szuverének, anélkül, hogy a demokratikus szabályokra ügyet vetnének. Abban a kisebb térben azonban, amelyben Magyarország található, és amelyben a kisállamok sokasága nyüzsög, Jászi alaptétele alighanem megáll a lábán, mivel rendre tapasztalható, hogy a demokratikus játékszabályok megsértése azonnal bosszút áll a cselekvési szabadság, a szuverenitás érvényesítése terén. Jóllehet e kör, amelyhez tartoztak egy ideig liberálisok, és mindvégig szociáldemokraták is, magát „polgári radikálisnak" nevezte, Pók Attila — szerintem helyesen — átkereszteli őket „radikális demokratáknak". Ez által elkülöníti őket a liberális demokratáktól, Vázsonyi Vilmostól és pártjától, amely nem tartozott a Jászi vezette csoporthoz. (Radikális és liberális demokraták Magyarországon a huszadik század első felében.) A „Huszadik Század" c. folyóirat rendszeres szerzőgárdájának tagjai radikálisok voltaképpen két vonatkozásban voltak: fel akarták számolni a munka nélküli jövedelmet, és keményen bírálták a fennálló rendszer egész politikáját, magatartási formáit. A dolgozó polgárt tisztelték, a nép államát a létező rendszer keretében akarták kialakítani, a mezőgazdaságot a kisbirtokos modell szerint szerették volna átrendezni, önkormányzatot követeltek a közigazgatási egységeknek, és saját nyelvhasználatot a nemzetiségeknek. Az utóbbi kérdéskörben Jászi lényegesen tovább ment az évek során, és Kossuth emigrációs gondolatait tanulmányozva eljutott a nemzetiségeknek nyújtandó közigazgatási autonómia, majd a föderatív állam gondolatáig. (A progresszió stációi. Jászi Oszkár Kossuth képe.) Pók idézi Kossuthnak ama levelét, amelyben elutasítja Teleki László erre tett javaslatát, arra utalva, hogy ez öt belső provinciára bontaná az országot, és e területek lakói valamennyien a szomszédos nemzeti közösségekhez vonzódnának, és előbb vagy utóbb szétszaggatnák az országot. Jászi annak ellenére, hogy még meg is rajzolta az így keletkező Magyarországot, lényegében megelőlegezve a trianoni békét, jó ideig kitartott a föderatív megoldás mellett. Ha talán 1850-ben, amikor Kossuth levele keletkezett, még érdemes lett volna próbát tenni, és tárgyalásokat kezdeményezni, az idő mindenképpen Kossuth borúlátását igazolta. Trianon után Jászi saját korábbi álláspontját úgy módosította, hogy a dunai államok gazdasági és politikai szövetségét hozta javaslatba, mint az 1920-as évek számos más gondolkodója. Tudjuk azonban, hogy ezek az eszmék is megmaradtak a papíron, csakúgy, mint az európai kontinentális egyesülésre irányuló tervek. Az emigrációban Jászi kiszorult, illetve kivált a politikából, ám az emigrációs Kossuth példájából továbbra is sokat merített abban a hiszemben, hogy szellemi üzenete fennmarad. Az Édenkert újjászületésére irányuló próféciák nem szoktak megvalósulni, még akkor sem, ha — mint a Jásziét — a józan ész is parancsolná. Mindazonáltal, mutat rá Pók Attila, a szellemi üzenet valóban fennmaradt, és máig hangzik.