Századok – 2013
TÖRTÉNETI IRODALOM - Mitrovits Miklós: Emlékezetpolitika és történettudomány. Pódiumbeszélgetés 2013. szeptember 28-án az ELTE BTK dékáni tanácstermében VI/1600
1602 KRÓNIKA K. Horváth Zsolt a Hajnal István Kör tagja Földes György gondolatmenetét folytatta azzal, hogy felvázolt egy olyan ideálisnak tekinthető emlékezetpolitikai rendszert, amely egy demokráciában elfogadhatónak tűnik. Ez az emlékezetpolitikai definíció azonban alapjaiban eltér attól a modelltől, amelyet Földes György a 2010 óta tapasztalható gyakorlat alapján leírt. K. Horváth szerint az ideális emlékezetpolitika nem a mindenkori hatalom történelempolitikája, hanem egy olyan politikai, kulturális, társadalmi, esztétikai és ideológia művelet, amely a mindennapi jelen konszenzusa alapján formálja a múlthoz való viszonyt és mindez a nyilvános térben zajlik. A konszenzus tudományos eredményekre támaszkodik és nem felülről, hanem alulról, a társadalom, vagyis a politikai közösség részéről kell kifejeződnie. Természetesen mindez konfliktusokon keresztül valósulhat meg és a kialakult kánonba nem kerülhet be mindenki. Annál konszenzusosabb az emlékezetpolitika, minél szélesebb ez a kánon és annál konfliktusosabb, minél szűkebbre húzzuk a kánon határait. K. Horváth szerint nagyon fontos, hogy nem a politika határozza meg a kánon tartalmát, valamint azt is hangsúlyozta — utalva az „utcanév bizottságra” — hogy minden állásfoglalást kutatásoknak kell megelőznie. Bár a kutatások célja nem az ítéletalkotás, hanem az elemzés, ugyanakkor ilyen esetekben, ha mégis ítéletet kell mondani, akkor rendkívül problémás, ha nincs mögötte kutatási eredmény, amire támaszkodni lehet. Az efféle ítéletalkotás K. Horváth szerint is felveti az autonómia kérdését. Ugyanis ha a politika megrendelést ad a szakma számára, akkor kérdéses, hogy mennyire hozhat egy szakmai grémium autonóm döntést. Szerinte ezt az autonómiát a szakmai közösségeknek kell kivívniuk maguknak, hiszen Földessel ellentétben nem hisz abban, hogy a hatalom önkorlátozó tud lenni e tekintetben. K Horváth Zsolt végül felhívta a figyelmet a német múltfeldolgozás eredményeire, amelyből Magyarországon is tanulni lehetne. Ezzel együtt hangsúlyozta a nyilvános történelmi emlékhelyek létét, a digitális kultúra (internet), illetve a pedagógia jelentőségét. Hunyady György akadémikus, szociálpszichológus szerint kérdéses, hogy a Magyar Tudományos Akadémia feladata-e a politika megrendeléseit teljesíteni, állást kell-e foglalnia ilyen esetekben? Szerinte ugyan el lehet végezni ilyen „technikai” feladatokat, ám a probléma az „illesztésnél” merül fel. Hiszen míg a jogi szövegek merevek, addig a történettudomány kategóriái rugalmasak. Emellett a szakmán belül is van egy feszültség, hogy a szakma kiszolgálhatja-e a politikát. Hunyady definíciója szerint ugyanis az emlékezetpolitika politika a javából, a politika szerves része. Célja az emberek meggyőzése a múlt általa helyesnek vélt értékelésének elfogadásáról, tehát a jelen megítéléséhez keres a múltban viszonyítási pontokat, kapaszkodókat. Ugyanakkor véleménye szerint egyetlen társadalomtudomány sem úszhatja meg a politikához való viszonyt, hiszen a társadalomtudományok nem normatív tudományok, értékeket képviselnek. Végső soron Hunyady úgy vélte, hogy egy plurális társadalomban nem valósulhat meg a konszenzus az emlékezetpolitika terén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet ilyen vágyunk, csupán azt, hogy nagyon nehéz e célt elérni, elsősorban azért is, mert az a részvevőknek sem mindig érdeke. Ezzel szemben a történettudományban nincsenek ilyen éles határvonalak, vagyis a tudományban sokkal inkább kialakítható a konszenzus.
