Századok – 2013
MŰHELY - Gyarmati György: A Restaurációból konszolidációba vajúdó Kádár-rendszer egy epizódja VI/1581
1586 FIGYELŐ rét esetben mind a személyes rejtőzködést, mind a tárgyi ködösítést illetően célravezetőbb, midőn saját múltbeli cselekedeteit firtatják. Gerőn akkor is nehezebb volt fogást találni faggatóinak, ha felelősségének mértékét illetően konfabulálást gyanítottak, vagy akár konkrét füllentésen hitték tetten érni. Ez több mozzanattal magyarázható: a bolsevik politikaformálás mibenlétéről, annak eklektikus és hektikus természetéről, a józan észt rendre megcsúfoló rapszodikusságáról a magyar kommunista nómenklatúrában senkinek nem volt nálánál gazdagabb, folyamatos és közvetlen tapasztalata. (Még Rákosinak sem.) Hozzá képest szinte kezdő tanonc volt Nógrádi, s Aczél még inkább, csakhogy ő — a rabiátus Rákosival ellentétben — nem így bánt velük. Kétségbe alig vonható intelligenciáján túlmenően 36 éves kominternbeli szocializáltsága tudatosította benne, hogy a nála megjelenő famulusok annak az — általa aligha kedvelt — Kádárnak a megbízottai, aki aktuálisan Moszkva embere. Számára ez a Kreml-béli státus volt az ultima ratio. Gerő nem kora (ekkor 64 éves, Rákosinál hat évvel fiatalabb) és nem tényleges betegségei miatt, hanem az előbb említett meghatározó vonatkoztatási pont alapján vetett számot azzal, hogy ő maga immár „a múlt embere”. Ez ugyan szövegszerűen nem jelenik meg a kihallgatási anyagban, mégsem gondolnám utólagos belemagyarázásnak. A „Nagy Testvér” szelleme kontextuálisan nem a szobaszínház kulisszái mögött rejtőzködik, hanem ott lebeg, áramlik a diskurálók közötti légtérben. A korszak feltárói jóvoltából helyszínt, időpontot és személyeket illetően is tudható immár, hogy Sztálin halála után az SZKP KB elnökségének reprezentánsai visszatérően instruálták úgy a Moszkvába zarándokló magyar pártvezetőket, hogy a justizmordok felülvizsgálatánál szem előtt kell tartani: „Rákosi elvtárs és a pártvezetés tekintélye ne sérüljön.” Ezt Gerő azzal a — maga idején még kimondatlanul elvárt — „tükör által homályosan” formulával sugallja csak, miszerint az „nemzetközi elvárás és vélemény volt.”. S ugyancsak névhez kötés nélkül zárja rövidre Sztálin terroruralmának éveit azzal, hogy „pokoli atmoszféra” uralkodott, ami ellen „nem tudtam fellépni és nem is volt hatalmam ehhez.” (301. old.) Miközben ő a finomabb rezdüléseket illetően is kellő tapasztalattal bírt, ez alapján tartotta (tarthatta) szem előtt, hogy a szovjet politikában nem csupán voltak, hanem lehetnek újabb irányváltások is. Rákosival ellentétben következetesen kerülte, hogy expressis verbis az SZKP-ra — Sztálinra vagy Hruscsovra — hárítsa a felelősséget a Magyarországon teremtett abnormális helyzetekért. Egy alkalommal még mintha rá is játszana az elvárt önkritikára. A Rákosi körüli személyi kultusz gerjesztését illető válasza: „az én felelősségem kétségtelenül nagyobb volt, mint az átlag. Feltétlenül.” Majd ismét következik a flegmatikus relativizálás: „csak ugye a dolog úgy áll, hogy megint nem lehet [azt] elszakítani a nemzetközi helyzettől”. (264. old.) Miközben Gerő megerősíti, hogy Rákosi Moszkvától ellesve varrta úgy a magyarországi törvénytelenségeket — az eredetileg más okból/céllal lefogott — Péter Gábor nyakába, amint azt Hruscsov tette Berijával, e (szakmai berkekben) köztudottnak tekinthető mozzanaton túl számos további „mellékszereplős intermezzo” kínál forrásadalékot, kulisszák mögötti életképpillanatot a Rákosi-korszak pártenteriőrjéről. Ideje azonban rátérni a kötet
