Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hungary Through the Centuries Studies in Honor of Professor Steven Béla Várdy and Ágnes Huszár Várdy (Ism.: Lévai Csaba) IV/1061

gondolat, Budapest, 2001.) könyve, illetve az általa szerkesztett monumentális „Trianon” szöveggyűjtemény méltatása után Archimédész Szidiropulosz három kötetes munkáját (Trianon utóélete I-III. Budapest, 2002.) ismerteti Jeszenszky Géza. E sorozat második kötetének bemutatásakor Raffay Ernővel száll vitába, mivel egyértelműen elveti az utóbb említett történész véleményét arra vonatkozóan, hogy az 1990-es évek elején Magyarországnak lehetősége nyílott volna a trianoni határok békés megváltoztatására. Végezetül Beretzky Ágnes könyvét (Scozus Viator és Macartney Elemér: Magyarország-kép változó előjelekkel, Budapest, 2005.) ismerteti Jeszenszky, amelyben a két neves brit Kelet-Európa szakértő Magyarországgal kapcsolatos nézeteinek változása követhető nyomon.

A második rész második tanulmányát Deák István, a New York-i Columbia Egyetem professor emeritusa, az egyik legismertebb egyesült államokbeli magyar történész jegyzi. Arról ír, hogy a modern európai történelemben milyen megtorlásokat alkalmaztak államfőkkel és miniszterelnökökkel szemben. Különösen érdekes azon eszmefuttatása, amelyben a második világháború, illetve a szocialista rendszerek összeomlása utáni megtorlásokat hasonlítja össze. Feltűnő ugyanis, hogy — a második világháború utáni gyakorlattól élesen eltérően — a szocialista rendszerek megszűnése után alig indultak elszámoltató bírósági eljárások a bukott rendszerek vezetőivel szemben, s azokban is meglehetősen enyhe ítéletek születtek. Ennek okát részben abban látja Deák, hogy a diktatúra legkeményebb, sztálinista jellegű elnyomása a legtöbb országban már évtizedekkel korábban véget ért az 1980-as évek végére, s a szocialista rendszerek — a nácizmustól eltérően — kísérletezhettek egy „posztradikális, lazább, liberálisabb fázissal”. (175.) Másrészt, a második világháború után a hatalomra került antifasiszta politikai erők meg akartak szabadulni a kollaboránsoktól és meg akarták tagadni a háború előtti politikai rendszereket. A szocialista rezsimek összeomlásakor azonban nem volt ilyen politikai motiváció a megtorlásra és a kollektív büntetés elve sem volt már elfogadható.

A következő tanulmányt Pók Attila a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa írta. Horthy Miklós és Adolf Hitler hat találkozóját tekinti át, amelyekre 1936 és 1944 márciusa között került sor. Ezek, illetve Horthy pályájának általános értékelése alapján arra a következtetésre jut, hogy a szakemberek Horthyt „nem tekintették nagy formátumú politikusnak”. (197.) Mégpedig azért nem, mivel nem tudta megvalósítani alapvető politikai céljait, vagyis tartósan visszaszerezni az első világháború után elveszített területeket, illetve távol tartani Magyarországtól a bolsevizmust. Úgy véli továbbá, hogy az admirálist „nagy felelősség terheli az ország társadalmi struktúrájának megmerevedéséért”, (197.) ami sok esetben meggátolta, hogy tehetséges, kreatív emberek kerüljenek fontos döntéshozó pozíciókba, s akik közül éppen ezért sokan az „establishmenttel” szembefordulva a szélsőséges politikai irányzatok felé tájékozódtak.

Szintén a második világháború történetével kapcsolatos Lynn Kádár Katalin írása, aki Eckhardt Tibor magyarországi éveinek történetét dolgozta fel. Nem kétséges, hogy a szerző Eckhardt pályafutásának egyik legjobb szakértője, aki már monográfiában mutatta be hőse egyesült államokbeli évtizedeit (Tibor Eckhardt: His American Years, 1941-1972, Boulder, East European Monographs, 2007.) Mint ismeretes, Eckhardt Tibor magyarországi pályafutása a szegedi ellenforradalmi kormánytól az Ébredő Magyarok Egyesületén, a Fajvédő Párton és a Revíziós Ligán keresztül vezetett a kisgazdapárt vezetőségéig. Erről, az ellentmondásoktól sem mentes karrierről Lynn Kádár Katalin összegzésként azt állapítja meg, hogy „a kutatások azt mutatják, hogy eljött az ideje annak, hogy tisztázzuk azokat a történeteket, amelyek fasisztának és/vagy antiszemitának nevezik őt, valamint azokat, amelyek szerint hűtlenül kezelt kormányzati pénzeket. Mindezek a vádak elvethetők. Eckhardt Tibor az utolsó pillanatig államférfi volt, egész életén át követett célja pedig a »nemzetvédelem« volt, vagyis Magyarország szuverenitásának védelmezése” (214.).

Még mindig a második világháborúval, illetve Magyarország világháborús vereségének következményeivel foglalkozik a helytörténész Zsíros Sándor „Felszabadulásunk” és következményei: egy magyar falu szenvedései című írásában. A szerző, térképekkel gazdagon illusztrálva és egyéni életutak bemutatásával ábrázolja a Miskolc melletti Felsőzsolca „felszabadulásának” körülményeit, illetve azt, hogy miként hurcolták el a falu lakóinak egy részét „malenkij robotra”. Adatai összegzéseként Zsíros arra a következtetésre jutott, hogy a Vörös Hadsereg körülbelül 200 embert vitt el Felsőzsolcáról, ám ezek mintegy harmada már a foksányi gyűjtőtáborig vezető úton megszökött. A fennmaradt kétharmad fele aztán vagy útközben, vagy a munkatáborokban pusztult el.

Nagyon érdekes és aktuális témát dolgoz fel a huszadik századi történeti blokk hatodik tanulmányában Barta Róbert a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének docense. Azt vizsgálja,

TÖRTÉNETI IRODALOM 1063