Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Püski Levente: Képviselői jövedelmek a Horthy-korszakban I/79
80 PÜSKI LEVENTE Ebben a meglehetősen ellentmondásos és bonyolult helyzetben a nemzetgyűlésnek számos fontos és sürgős feladattal kellett szembenéznie, köztük saját alkotmányjogi helyének, szerepének tisztázására, szervezeti struktúrájának kialakítására vonatkozóan. Az ellenforradalmiság jegyében az 1920. évi I. törvénycikk — néhány kivételtől eltekintve — érvénytelenítette a népköztársaság és a tanácsköztársaság valamennyi intézkedését, és visszaállította az 1918 előtti törvények érvényességét, ami azt jelentette, hogy a nemzetgyűlés alkotmányjogi helyzetére, tevékenységére nézve ismét a dualizmus kori jogszabályok lettek érvényesek. A magyar parlamentáris hagyományok szerint a törvényhozás maga állapíthatta meg saját belső működésének kereteit, melyet a házszabályok rögzítettek. Jóllehet a testület már második ülésén — február 18-án — állást foglalt az 1908. évi házszabályok visszaállítása mellett, a döntés nem oldott meg minden problémát.5 A rendezésre váró feladatok között kiemelt helyet foglalt el a képviselők díjazásának a rendezése, olyannyira, hogy a törvényhozás nem is tudott első nekifutásra tartós megoldást találni. Ennek ellenére, miközben a házszabályokkal a korabeli közjogi szakirodalom és a történetírás6 egyaránt részletesen foglalkozott, a képviselők javadalmazásáról történeti feldolgozás mindmáig nem született. Az első intézkedések abba az irányba mutattak, hogy miután a nemzetgyűlést alkotó politikai erőknek nem volt idejük önálló reformok kidolgozására, a parlament belső működését illetően többnyire a dualizmus kori tradíciókhoz nyúltak vissza, átmenetileg azokat vették át. A törvényhozás rendelkezett azzal a joggal, hogy tagjainak és választott tisztikarának — elnök, alelnök, háznagy, jegyző — tiszteletdíját maga állapítsa meg. A megfogalmazás nem véletlen, mert az, hogy a képviselői tevékenység ugyanúgy munka, mint más foglalkozás, soha nem lett elismerve. Ezért, ha a kérdés bármilyen formában a parlament elé került, mindig következetesen tiszteletdíjról és nem fizetésről esett szó. Ugyanakkor a javadalmazás szükségessége a liberális parlamentarizmus magyarországi megszületésétől kezdve általánosan elfogadott elv volt, amit a közösség érdekében elvégzett munka és időráfordítás egyfajta költségmegtérítésének tekintettek. A pontos összeget első ízben az 1848. évi V tc. 56 §-a határozta meg,7 majd a későbbiekben is az a gyakorlat rögzült, hogy a kérdést törvény által szabályozzák. A kiegyezést követően a törvényhozás sokáig érintetlenül hagyta a javadalmazás 1848-ban megállapított módját és összegét, annak ellenére, hogy a tiszteletdíj a megélhetési költségekhez és a nemzetközi gyakorlathoz viszonyítva is viszonyítva is irreálisan alacsonnyá vált. A kérdés bizonyos fokú rendezésére csak meglehetősen későn, 1893-ban került sor, nem véletlenül. A honatyák ugyanis attól tartottak, negatívan hat a törvényhozás presztízsére, ha a képviselők a gazdasági-szociális gondok közepette jelentősebb összegeket szavaznak 0 http://www.ogyk.hu (Letöltés: 2011. 10. 15.) Nemzetgyűlési Napló (a továbbiakban NN) 1920-22. I. k. 16. 6 Pesti Sándor: Az újkori magyar parlament. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 7 Ez 5 pengő napidíjat jelentett.
