Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hargittai István: Teller (Ism.: Pók Attila) III/757

758 TÖRTÉNETI IRODALOM A beszélgetések tanulsága szerint, amikor a legtekintélyesebb fogoly, Werner Heisenberg értesült Hiroshima sorsáról, nem akarta elhinni, hogy az amerikaiaknak sikerült kifejleszteniük az atombombát és alkalmazták is. Heisenberg nemegyszer érvelt avval, hogy óriási felelősségük tudatában a német tudósok tudatosan lassították a német atomfegyver-fejlesztési programot, míg az amerikaiak nem éreztek erkölcsi gátat kutatómunkájuk során. Heisenberg volt a huszadik század egyik legnevesebb magyar származású tudósa, Teller Ede tudományos témavezetője Lipcsében 1928 és 30 között. Amikor a 29 éves Heisenberg 1930. február 28.-án kiváló minősítést adott a 22 éves Teller Ede szóbeli doktori vizsgájára, aligha hitték volna, hogy egy jó évtized eltelte után két kontinensen egymással élet-halál harcot vívó hatalmak szolgálatában, tömegpusztító fegyverek kifejlesztésén fognak dolgozni: Teller az Egyesült Államokban, Heisenberg hazájában. Hargittai István hatalmas forrásanyagot mozgósító Teller Ede életrajzának központjában ez a kérdés áll s ez érdekli leginkább a nem természettudós olvasót is: az atombomba kifejlesztésének egyik meghatározó személyisége, a „hidrogénbomba atyja" hogyan nézett szembe felelősségével? A rendkívül olvasmányos, ugyanakkor minden érintett kérdést precíz szakszerűséggel tárgyaló könyv nagy teret szentel e kérdésnek. Bemutatja azokat a kritikus 1945 nyári napokat, amikor az Egyesült Államok vezetőinek dönteniük kellett: bevetik-e az atombombát Japán ellen. Teller a bevethető atombomba lehetőségeit kereső Los Alamos-i titkos kutatólaboratórium munkatársaként június végén megkapta annak a Truman elnökhöz írott petíciónak a tervezetét, amit nagytekintélyű szakma-, sors- és honfitársa, Szilárd Leó készített és 68 tudós írt alá. Készítői azt szerették volna, hogy Teller, tekintélyét érvényesítve, minél több Los Alamosban dolgozó kollégával írassa alá. A petíció felhívta az elnök figyelmét óriási felelősségére: a rombolás új, addig nem ismert erejű eszközei, az erkölcsi meggondolásokon túlmenően, hosszabb távon az Egyesült Államok érdekeit is veszélyeztethetik. Teller nem is tájékoztatta Los Alamos-i kollégáit a levélről s Szilárdnak írott válaszlevelében nem látta bizonyítottnak Szilárd erkölcsi fenntartásait, a harci bevetést minősítette a legmeggyőzőbb módszernek a bomba veszélyességének bizonyítására s teljesen elhatárolta egymástól a tudósok és a politikusok felelősségét. Válasza másolatát a Los Alamos-i laboratórium főnökének, Oppenheimernek is elküldte. Hargittai István empátiája és mélyreható elemzése remekül érezteti a drámát: „Évekkel később visszatekintve, Teller már nem értett egyet saját elhatározásával, és azt hangsúlyozta, hogy Oppenheimer becsapta őt, mivel — mint arra Teller végül rájött — Oppenheimer részt vett annak eldöntésében, hogyan használják fel az atombombát. Akárhogyan is volt, sohasem szűnt meg Oppenheimert hibáztatni saját elhatározásáért." (179.). Mindez szerepet játszhatott a másik nagy drámában, ami Teller elszigetelődéséhez vezetett szakmájában. A könyv is osztja a nézetet, amely szerint Teller 1954 utáni magányossága a tudományos életen belül élete harmadik száműzetésének is tekinthető. (Tudásvágya és a zsidósága miatti üldözés veszélye késztette arra, hogy Magyarországról Németországba majd az Egyesült Államokba költözzön.) Oppenheimert ugyanis 1953-ban avval vádolták meg, hogy kémkedett a Szovjetunió számára. Az Egyesült Államok kongresszusának Közös Atomenergia Bizottsága egy háromtagú Személyügyi Biztonsági Bizottságot állított fel a vád kivizsgálására s Teller volt az egyetlen kolléga a tanúk között, aki bár nem kérdőjelezte meg, sőt elismeréssel illette Oppenheimer állampolgári hűségét, az 1945 óta tanúsított cselekedetei alapján bölcsességét és ítélőképességét kritizálva ellenezte Oppenheimer biztonsági engedélyének megadását. A könyv érdekfeszítően mutatja be a két, a huszadik századon nem jelentéktelen nyomot hagyott zsidó tudós életútjának párhuzamait, találkozásaikat, konfliktusaikat. Vegyész szerzőnk historikusi és pszichológusi eszközökkel bizonyítja, hogy Teller véleménye nem rögtönzés, hanem évek óta formálódó kiérlelt állásfoglalás volt. Nagy anyag- és életismeret kell ahhoz, hogy levonja következtetését: Teller pozitív megjegyzései Oppenheimerről csak azt a célt szolgálták, hogy megnöveljék végső következtetésének negatív hatását. Számos forrást gyűjtött össze Hargittai István arról is, hogy Tellert nemcsak az Oppenheimer vallomás miatt, hanem kíméletlen céltudatosságának más jellemzői okán is sok kollégája nem kedvelte. Tellert hosszú élete végéig foglalkoztatta, helyesen járt e el az Oppenheimer ügyben. Magatartása, nyilvános gesztusai azonban keveset árultak el belső vívódásairól. Keményen harcolt a hidrogénbomba kifejlesztésének érdekében, a kísérleti atomrobbantások betiltása ellen és Reagan elnök csillagháborús terveinek megvalósításáért. Igen meggyőzően és világosan elemzi Hargittai István Teller szenvedélyes Szovjetunió ellenességének gyökereit, motívumait s elhatárolja azt a kommunizmus kritikájától. Idézi például Teller néhány mondatát a Golda Meiernek, Izrael negyedik miniszterelnökének (1969-1974) 1976. február 2.-án írt leveléből: „Az antiszemitizmus régi orosz hagyomány, nem pedig régi kommunista hagyomány." Hargittai értei-