Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Vida István Kornél: Világostól Appomatoxig. Magyarok az amerikai polgárháborúban (Ism.: Solymosi József) III/733
734 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző külön fejezetben vizsgálja, miért jelentkeztek a magyar bevándorlók a polgárháború kitörésekor az unionista, illetve konföderációs hadseregbe? Vida cáfolja a korábbi szakirodalom azon állítását, hogy a polgárháború magyar résztvevőit az afroamerikai rabszolgák felszabadítása motiválta volna az északi seregbe történő jelentkezésre. Ezzel szemben megállapítja: egyetlen magyar résztvevőtől sem maradt fenn erre utaló forrás. A szerző konkrét példákra, illetve forrásokra támaszkodva bizonyítja, hogy a jelentkezés okaként sokkal inkább az emigránsokat befogadó Egyesült Államok iránti lojalitás, a demokratikus államberendezkedés iránti rajongás és ezen értékek megvédésének szándéka dominált. A katonai szolgálat vállalása azonban minden esetben egyéni döntés következménye volt, melyben az említett tényezők mellett szerepet játszhattak a Kossuth-emigránsok megélhetési problémái, a dicsőség- vagy kalandvágy is. Az eddig megélhetésüket csak nagy nehézséggel biztosító szakképzett katonák ezenkívül úgy érezhették: végre kamatoztathatják korábban megszerzett katonai jártasságukat. A déli hadseregbe jelentkezők — akik a magyarok közül kevesebben voltak — hasonló motivációkkal álltak szolgálatba, az anyagi haszon mellett a dicsőség, a helyi közélet elismerése, az otthon, a család, és a haza védelme vitte őket a konföderáció zászlaja alá. A következő négy fejezetben a szerző részletesen bemutatja az amerikai polgárháborús magyar részvétel színtereit, valamint a fontosabb magyar származású résztvevők tevékenységét, mind uniós, mind konföderációs oldalon. Vida István kutatásai során 100 olyan katonát azonosított, akikről forrásokkal alátámasztva bizonyítható, hogy magyarok voltak és valóban részt vettek észak és dél konfliktusában. Közülük 87-en az uniós, 13-an a konföderációs hadseregben szolgáltak. Vida megállapítja, hogy a magyar részvétel nagyságát a korábban megjelent szakirodalomban igen eltúlozták. Bár lehetséges, hogy saját névsora sem teljes, a későbbi kutatások nyomán jelentős számú új résztvevő felbukkanása sem valószínű. A szerző itt további érdekes adatokat közöl a harcolókról. Megállapítja, hogy a magyar jelentkezők aránya az országos átlaghoz (10 százalék) közel, mind északon, mind délen 9 százalék körül mozgott. Tíz magyar résztvevőből kilenc uniós oldalon kapcsolódott be a küzdelembe. Ez az arány megfelelt a magyar nemzetiségű lakosság északi és déli államokbeli letelepedési arányának. A polgárháborúban északi oldalon résztvevő magyarok háromnegyede tisztként lépett be az uniós hadseregbe és szolgálatuk végére 87 százalékuk tiszti rangban szerelt le. A katonák 82 százaléka a gyalogságnál, 13 százaléka a lovasságnál, 5 százaléka pedig a tüzérségnél szolgált. Ez nagyjából megfelelt az uniós hadsereg fegyvernemi arányainak is. A katonai szolgálatra jelentkező magyarok száma három földrajzi területen volt jelentősebb. Ennek megfelelően külön-külön alfejezetben olvashatunk a New York környéki, a Missouriban katonáskodó és a Közép-Nyugat államaiból érkező magyarokról, valamint a Konföderáció oldalán harcolókról. Ezután a három legismertebb magyar származású katona: Asbóth Sándor, Julius H. Stahel és Zágonyi Károly életrajza következik. Előbbi két tábornok országos szinten, a springfieldi „halálrohamot" vezető Zágonyi ezredes pedig helyi szinten, Missouri államban vált ismertté. A magyarok polgárháborús részvételét bemutató fejezetek közül a következő, a Konföderáció oldalán harcoló, magát magyarnak kiadó szélhámos és kalandor, Estván Béla életének forrásokkal dokumentálható részleteit mutatja be. A „Külföldiek, jenkik, négerbarátok" című fejezetben pedig azokról a magyar tisztekről és tevékenységükről szól a szerző, akik az északi hadsereg fekete ezredeiben szolgáltak és többségükben szívügyüknek tekintették az afroamerikaiak szabadságát. Köztük volt Kossuth négy unokaöccse: Zulavszky Emil, László és Zsigmond, valamint Ruttkay Albert. Az 1865-ben, négyévi véres küzdelmet követően véget érő amerikai polgárháború után az Unióban élő magyar emigránsok többsége megtalálta számítását a tengerentúlon. Csekély volt azok száma, akik az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés után hazatértek Magyarországra. A korábban integrációs problémákkal küzdő, megélhetést nehezen találó magyar emigránsok a polgárháború idején hasznosíthatták katonai tapasztalataikat, melyre kezdetben mindkét szembenálló hadseregnek nagy szüksége volt. A háború folyamán szolgálatukkal kivívott helyi elismerést, megbecsültséget a polgárháború után sokan hasznosíthatták. Vida István külön fejezetben mutatja be az Amerikában maradó magyar polgárháborús veteránok későbbi sorsát, illetve emlékezetüket. Többen diplomáciai szolgálatba léptek, de voltak, akik ügyvédi, orvosi praxist vittek, vagy kézművesként, farmerként éltek. Összességében azonban mindannyian jól boldogultak. A kötet záró, kilencedik fejezete az amerikai polgárháború magyar résztvevőinek életrajzi adatait tartalmazza. A több mint 140 oldalas összeállítás, Vida kutatási eredményei alapján az eddig megjelent legteljesebb névsor és adattár a polgárháború magyar származású szereplőiről. A szerző szorgalmát mindenképpen dicséret illeti, ugyanakkor a más munkáknál is előforduló elírásokon túllépve a recenzens kénytelen néhány tartalmi megjegyzést is tenni. Az életrajzi adatok
