Századok – 2012
MŰHELY - Kozári Monika: Az állam és a társadalombiztosítás a kiegyezéstől a második világháborúig III/683
694 KOZÁRI MONIKA emelni az összeget. A segélypénztár teljes kórházi ellátást is nyújthatott. A kórházban ápolt rendkívüli segélyt is kaphatott a táppénze felének erejéig az ápoláson felül, annak érdekében, hogy a családját is el tudja közben tartani. A beteg kórházba szállításáról is gondoskodott a segélypénztár. A biztosított igényei a törvény alapján nem voltak átruházhatók, elzálogosíthatok vagy lefoglalhatok. A segélypénztárak kötelesek voltak tartalékalapot képezni. A biztosítottak nem maguk fizették be a járulékokat, hanem a munkáltatójuk volt köteles fizetni, de a járulék kétharmad részét a biztosított béréből levonhatta. A tanoncok, gyakornokok után, akiknek nem volt bérük, a munkáltató volt köteles az egész összeget fizetni, kivéve ha a szülőkkel vagy a gyámmal más megállapodást kötött. Külön szabályozta a törvény az önkéntesen biztosítottak járulékfizetését, tekintve, hogy nekik általában nem volt munkáltatójuk. A járulék hátralékokat a közadók módjára kellett behajtani. A munkáltatók a munkába állást követően 8 napon belül be kellett jelentsék biztosításra kötelezett munkásaikat. Aki elmulasztotta, megbüntették kihágásért, és anyagilag is rosszul járt, mert neki kellett kifizetnie azt a járulékot, ami a munkába állástól a bejelentésig, vagy a mulasztás megállapításáig eltelt időre esedékes volt. Ha a dolgozója kilépett azt is 8 napon belül kellett bejelentenie a pénztárnak. Az ellátásokat a munkáltatók és a munkavállalók együtt finanszírozták. A járulékok egyharmadát fizették a munkaadók, a kétharmadát a munkavállalók. Az egyes pénztárak maguk határozhatták meg alapszabályaikban a fizetendő járulékkulcs mértékét, amelynek nagysága csak a bér 2-5 százaléka között lehetett.3 4 Az 1891-es törvény alapján többféle betegsegélyező pénztár létesült: kerületi; vállalati és gyári; ipartestületi; építési vállalatoknál alkalmazottak pénztárai; magánegyesülés útján létesített betegsegélyező pénztárak3 5 , és működhettek tovább a bányatársládák. Altalános illetékességgel a kerületi pénztárak rendelkeztek. A biztosítottaknak joguk volt választani a pénztárak közül, de ha a választás lehetőségével nem éltek, akkor a kerületi betegsegélyező pénztárba kerültek felvételre. A pénztárakat önkormányzati szervek irányították. Az ipartestületek és a kereskedelmi miniszter jogköre volt, hogy felügyeletet gyakoroljanak felettük. Az alapszabályok jóváhagyása is a kereskedelmi miniszter feladata volt. 1891-ben hozzávetőlegesen 450.000 biztosításra kötelezett munkás volt Magyarországon. Közülük 250 ezren a kerületi pénztáraknál voltak biztosítva. A többiek a vállalati és egyéb pénztárakat választották. Közel 400 pénztár végezte a kötelező biztosítással kapcsolatos feladatokat. Ennek a széttagoltságnak az lett a következménye, hogy gyakran az előírt kötelezettségeiket sem tudták teljesíteni, mert olyan magasak voltak az adminisztrációs költségeik.3 6 Laczkó István leírta, hogy ez a törvény praktikusan megszüntette a munkások saját kezelésében lévő segélypénztárakat, amelyeket az ipartörvény alapján hoztak létre. Engedélyezte ugyan működésüket magánjellegű intézmény-34 Czúcz Ottó: Szociális jog, i. m. 70. 35 A pénztárak működését részletesebben lásd Laczkó István: i. m. 54-59. 36 Czúcz Ottó: Szociális jog, i. m.. 71.
