Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Péter Katalin: Házasság a régi Magyarországon, 16-17. század (Ism.: Mézes Ádám) II/494

494 TÖRTÉNETI IRODALOM amelyek a szerzetesek működését gátolták és segítették. Nekünk magyaroknak különösen fontos, hogy néhány — a szakirodalom által is alig ismert — magyar származású obszerváns szerzetes életének pár mozzanatát felvillantja. Ugyanilyen fontos a hazai kutatás számára az anyanyelv szerepének bemutatása a többnemzetiségű kolostorokban. A könyv még négy rövidebb tanulmányt is tartalmaz. Az első Kapisztrán Szent János csehországi prédikációs körútjának állomásaihoz nyújt adalékokat, a többi pedig egy-egy obszerváns ferences működését jellemzi: a veronai diplomata Gabriel Rangoniét, a görlitzi származású orvosét, Vinzenz Eysackét és a teológus Eberhard Ablauff de Rheno-ét. Az olvasó dolgát megkönnyítik a könyv végén található táblázatok, amelyek a kolostorokat, valamint a tisztségviselőket sorolják föl, megadva származásukat, szolgálati helyüket is. Nehézséget okoz, hogy a szerző a könyvben szereplő ferencesek nevét csak német formában adja meg, a latin változatot nem közli. A helynévmutatóban szintén csak a cseh és német településneveket találhatjuk meg, a magyar történelmi neveket mellőzi a szerző. Lázs Sándor Péter Katalin HÁZASSÁG A RÉGI MAGYARORSZÁGON, 16-17. SZÁZAD Budapest, L'Harmattan Kiadó 2008. 168 o. „A szeretetlen, tompa érzelmű, fatalista hagyományos ember képét nem tudom elfogadni" -szögezi le Péter Katalin a Házasság a régi Magyarországon című kötete bevezetőjében (19.). Bár az idézetben kárhoztatott történeti felfogás a szerző szerint már pár évtizede meghaladottá vált, Magyarországon a szerző művéig nem született az e felfogással szemben álló, monografikus alaposságú feldolgozás. Igaz, Péter Katalin cikkekben és tanulmányokban, különösen a kora újkori nők helyzete és a házasság gyakorlata kapcsán már többször hangot adott fenti véleményének, ő is csak 2008-ban vállalkozott először arra, hogy ennek kismonográfiát szenteljen. Könyvében a 16-17. századi királyi Magyarország arisztokratáinak és jobbágyainak házassági, házasodási, együttélési gyakorlatát és az ezzel kapcsolatos érzelmek világát vizsgálja meg. Ha szokatlannak tűnik együtt elemezni a két társadalmi csoportot, az nem véletlen. A szerző tulajdonképpen maga is elismeri a választás némiképp önkényes voltát, amikor elmondja, hogy ugyan nem csak az arisztokraták és a jobbágyok életében, viszonyaiban történtek meghatározó változások a korszakban, hanem más társadalmi csoportokéiban is, „azokkal azonban itt nem foglalkozom" (37.). E módszerválasztás lehetővé teszi a könyv végén levont igencsak hatásos következtetést, hogy „urak és parasztok házassága, házassági szokásai vagy a házasságról alkotott felfogásuk között nem mutatkoztak érdemi különbségek" (161.). Megállapítása az olvasót arra is sarkallhatja, hogy elgondolkozzék, a leírt gyakorlat kora újkori magyar házassági mentalitást tükröz-e, vagyis hogy az egész akkori társadalomra érvényes-e, vagy sem. A szerző vonakodik lándzsát törni valamely historiográfiai iskola vagy módszer mellett, bár a történeti antropológiát futólag megemlíti a bevezetésben. Saját bevallása szerint egyfajta — közelebbről meg nem határozott — alternatív antropológiát szándékozott írni, amely során a „mindennapi megismerés módszerét" használja: „Úgy járkálok a történelemben és úgy mondok régi emberekről véleményt, ahogyan a mindennapokban szoktam" (9.). E meglehetősen homályos meghatározás gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szerző hosszú évek kutatásai során a különféle forrástípusokból (peres jegyzőkönyvek, magánlevelek, anyakönyvek, visszaemlékezések, városkönyvek, egyházlátogatási jegyzőkönyvek stb.) kigyűjtötte azokat az adatokat, amelyek összefüggésbe hozhatók a párválasztással, a házassággal, házasodással, együttéléssel. Arról sajnos nem kapunk tájékoztatást, hogy e gyűjtésnek, rendezésnek mik voltak a szempontjai azon túlmenően, hogy a szerző igyekezett belőlük minél többet összeszedni (14.). Az ily módon térben és időben igencsak szórt adatokból kísérel meg aztán az egész korszakra érvényes következtetéseket levonni. A kötet fókuszának az érzelmek és a házasság kapcsolatát tárgyaló fejezetek tekinthetők, amelyek az érdemi 11 fejezetből négyet foglalnak el. Péter Katalin nem pusztán azt igyekszik bizonyítani, hogy a kora újkorban létezett szeretetteljes férj-feleség kapcsolat, hanem azt is, hogy ez volt a norma. A korszak forrásadottságaiból következően viszont a kutatónak nagyon nehéz dolga