Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról (Ism.: Farkas Péter) II/467
469 TÖRTÉNETI IRODALOM hézlovasság áll a harcrend élén, és mögötte helyezkedik el a könnyűlovasság — magyarázataképpen leginkább nyugatról jött taktikai minták kerültek előtérbe, ezzel szemben viszont számos steppei csatában találkozunk ilyen, vagy ehhez hasonló felállással. A muhi vereség kapcsán a szekérvár mind nyugati, mind keleti elterjedtsége mellett hoz példákat a kötet. Spalatoi Tamás leírása szerinti szekérvár, valamint pajzsokkal körülvett sátrak is megengedik a keleti párhuzam lehetőségét, találunk példát hasonló jelenségekre a kazár és a 15. századi bizánci hadviselés megfigyelése során is. A szekérvár steppei régióban való gyakorisága is egy megoldás irányába mutathat az 1068-as kerlési csatában a nomád csapatok védelmi erődítéseinek kérdésére (a gyakorta besenyőnek tartott támadókról legutóbb felmerült az úz azonosítás lehetősége is: Kiss Attila: Úzok a Képes Krónikában. A nyugati ogúz (úz) törzsek és a Magyar Királyság a XI. században. HK. 2007/2. 567-569.). Mongol, bizánci és türk taktikai analógiák is alátámasztják a fejezet mondanivalóját. A fejezet fontos tanulsága, hogy az Árpád-kori csaták — és egyéb hadi események — vizsgálata során a hagyományos keleti vagy nyugati hatások — sokszor eltúlzott — egyirányú hangsúlyozása helyett ezek együttes kölcsönhatását érdemes alapul venni, mivel a Magyar Királyság haderejét mindkét irányból gyakran érték impulzusok. Szerencsés módon a magyar seregek esetében is oly fontos íjászharc elemzése során a hazai kutatás által eddig kevésbé használt forrás, a mameluk mesteríjász Tajbuga leírása is szerepet kap - az orientalisa Sudár Balázs jóvoltából a szöveg már magyar nyelven is olvasható és használható: Sudár Balázs: Az íjászat tudományának könyve. Egy 14. századi mameluk kézikönyv az íjászatról. HK. 2010/1-2. 338-352.). A fejezet külön érdeme, hogy az íjászat rekonstrukciójával foglalkozó kísérleti régészet fontosságára, illetve annak lehetőségeit gyakran korlátok közé szorító gyakorlati problémák említésére is nagy hangsúlyt fektet. A negyedik fejezet a könnyűlovasság kontinuitásainak lehetőségei címet kapta. A fejezet első része az 1099-es Premysl mellett vívott ütközetet elemzi, és cáfolja azt a Hodinka Antal által képviselt elméletet, mely szerint a színlelt visszavonulás taktikai elemének elfeledése lehetett a magyar vereség oka. Az érvelés középpontjában az áll, hogy a 10. században már többször is alkalmazták a színlelt megfutamodást a magyar csapatok ellen sikeresen, például a 933-ban a merseburgi csatában, tehát a taktikai elem sikeres alkalmazása a magyar csapatok nem jelentik automatikusan annak elfelejtését. A következő rész az Árpád-kori fegyverzet változásait elemezve fejti ki, hogy a korszakhoz köthető fegyveranyag egyáltalán nem homogén, és minenképpen számolni kell a fegyverzetben található kölcsönhatások jelenlétével is. Ide kapcsolódik a Borosy András által elméletileg megalapozott és a hazai történettudományban elterjedt átmeneti vagy középnehéz lovasság fegyvernemének kérdése is, mely elméletet a szerző leginkább fegyvertörténeti és régészeti szempontok miatt tarthatatlannak vél. B. Szabó János elveti a fegyverváltás különböző katonai katasztrófákhoz kötését, és a szablya-kard fegyverváltás hagyományos értelmezését is, vélekedése szerint a kard használatától a harcos még nem veszti el könnyűlovas jellegét. Megjegyzendő, hogy a szerző számol a magyar íjász könnyűlovasság továbbélésével, érvként felhozva a leginkább a 14. század közepétől elterjedő, tegzes (pharetrarius) megnevezésüket. Figyelmet érdemel, hogy 1383-ban már a pannonhalmi apátság is füssi prediálisaitól tegzes harcosokat követel meg (1383: PRT II. 569). A kötet a kifejezés személynévként való első előfordulásával kapcsolatban — a kérdéses 1237-es esetet leszámítva — egy 1342-es adatot közöl, holott 1341-ben is találunk ilyen említést okleveleinkben (DL 47 851). A tegzes fegyveresként való első említése a kötet sorai szerint az 1264-es évhez kapcsolódnak, ezzel szemben femerül már egy 1260-as adat is a lovas tegzesek kel kapcsolatban (1260. Fejér. IV/2. Supplementum. 523-526.). A kiadvány utolsó két fejezete a könnyűlovasság 15. századi átalakulását és a huszárság megjelenésének problémakörét tárgyalja. Megállapítható, hogy Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt még az íj jelentőssége nem csökken, például 15. századi raguzai források kifejezetten „magyar íjról" számolnak be, és a lovasíjászat szerepe is jelentős maradt, amely ekkor még a közép-európai térségben is kimutatható. A tegzes kifejezés Zsigmond-kori gyakorisága, valamint az 1435-ös decretum fegyverzetleírása (íj, kard, bicellus) is arra mutat, hogy számolni kell a könnyűlovas csapatok továbbélésével. A telekkatonaságban is tegzes harcosokat lát a szerző, Engel Pál érvelésére támaszkodva — amely szerint az 1397-es temesvári országgyűlés intézkedésének okát leginkább a királyi birtokállomány és az abból nyerhető hadköteles elemek csökkenésében látja, a cél pedig leginkább a magánvagyonok bevonása volt a honvédelembe — nem lát új csapatnemet bennük, hanem a régebbi könnyűlovasság megerősítését tartja sokkal inkább valószínűnek. A szerző megállapítása szerint a hagyományos íjász könnyűlovasság továbbélésével egészen az 1520-as évekig még számolnunk kell. Luxemburgi Zsigmond alatt már a hazai forrásnanyagban is felbukkannak a huszárok. Ez a réteg fegyverzetét tekintve elkülönül az íjász könnyűlovasságtól: lándzsával és pajzzsal,
