Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szakolczai György - Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására (Ism.: Csapody Miklós) I/249

250 TÖRTÉNETI IRODALOM A pezsgő, ám oly tragikusan rövidnek bizonyult koalíciós korszak hagyományra és modernitásra épült keresztény Demokrata Néppártja, és a balos Nemzeti Parasztpárt kései, Petőfi Párt néven újraéledt, tiszavirág életű utóda - együtt, 1956 októberében? A szuggesztív újságíró, a DNP főtitkára, Barankovics István, aki már Mindszenty 1948. decemberi letartóztatása és pártja 1949. februári önfeloszlatása után elhagyni kényszerült Magyarországot - együtt nemzedéke egyik legfényesebb elméjével, Bibó Istvánnal, a „demokratikus szocializmus" hívével, a novemberben átalakított Nagy Imre-kormány egyik Petőfi párti államminiszterével, akit '57 májusában tartóztattak le? Nem együtt, de már az akkori jelen időben világtörténelemmé lett élet-halál küzdelem közös térfelén — és együtt ebben a többszörösen is közös kötetben —, a „proletárdiktatúra elhárítására". Barankovics, szinkronban a nyugat-európai folyamatokkal, elsőként keltette életre a kereszténydemokráciát a háború utáni Kelet-Közép-Európában. Miután a DNP-t a hatalom megsemmisítette, neki is az emigráció zaklatott magánya jutott, tehetetlen szemlélése annak, miként tévesztenek kényszerűen utat nemzedékek Magyarországon. Bibó tragédiája az volt, hogy „az égetően időszerűnek tartott kérdések vizsgálatát a napi politika nagyon is múlékony jelenségein kezdte - írta Lakatos István a Bibó-emlékkönyvben (1991). - Az 1946-os koalíció lehetőségeit, az 1947-es választások tanulságait egy Gibbon világosságával, egy Ranke tudományos felkészültségével, egy Mommsen adatgazdagságával elemezte. Tünékeny jelenségek tisztázásába oly mélyreható-hatalmas energiát fektetett, amellyel korának talán legjelentősebb történetírója lehetett volna, ha ugyan az akart volna lenni. Ó azonban politikusnak tartotta magát elsődlegesen, s persze egy átmeneti kor efemer problémáit is oly színvonalon tárgyalta, oly tiszta magasságba tudta ragadni, hogy alighanem utódok nemzedékeit ösztönzi majd továbbgondolásukra." Barankovics és Bibó közös illúzióit a kommunisták is folyamatosan táplálták; Lukács György'46-ban azt írta, hogy „nincsen komoly ember, komoly tömegerő Magyarországon, amely a proletárdiktatúrát akarná", ezért „a proletárdiktatúrának ma semminemű politikai aktualitása nincs". A magyar nép többsége azonban másként vélekedett, ezért '47-ben a kisgazdapártra és a DNP-re szavazott. Barankovics védekező álláspontja az volt, hogy pártja nem antikommunista, hanem csak nem kommunista, Bibó pedig alaptalannak ítélte a Rákosiéktól való félelmet. A nem kommunista politikai erőknek mindössze két választása maradt: hinni a kommunistáknak, vagy kivonulni a közéletből. Barankovics, és a keserű iróniával Demokrata Kétpártnak mondott DNP eközben Mindszentyvel és a kommunistákkal kényszerült kétfrontos harcra, Bibó pedig később sem látta át, „hogy a demokrácia alapvetőbb érték, mint a szocializmus". (Molnár Gusztáv, Bibó-emlékkönyv) Mindszenty Barankoviccsal, de a zseniális, reálpolitikus jezsuitákkal, Jánosi Józseffel, Kerkai Jenővel, Nagy Töhötömmel szemben is mindvégig hajthatatlan maradt, mikor pedig a parlament kapujában összetalálkozott vele, megkérdezte Bibót, „melyik pártárnyalathoz tartozik. Ami körülbelül annyit jelentett, hogy ő az összes létező pártokat a kommunista párt árnyalatainak tekintette. És végül megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre, amin enyhén elképedtem, mert ez alatt a három nap alatt, amióta ő kiszabadult, ha valamiről, hát egy dologról kellett volna tájékozódnia". (Huszár Tibor: Bibó István, 1989.) Szakolczai és Szabó munkája úgy számol le az illúziókkal, hogy tömör és pontos összefoglalót ad elsősorban a DNP belső-külső küzdelmeiről és politikusairól. A cím talán többszörösen félreérthető, hiszen a proletárdiktatúrának mondott kommunista Gleichschaltung eleve nem volt elhárítható. Mit ért ezen, és miért akarta megszüntetni? - kérdezte a kihallgató Bibótól 1958 januárjában. „A proletárdiktatúra alatt azt a politikai programot és szerkezeti formát értem, mely a munkásosztály hatalomra jutása után a hatalom megosztását megszünteti, és a munkásosztály és [a] dolgozó parasztság egységére való hivatkozással a hatalmat szervezetileg is koncentrálja. Ezt azért akartam megszüntetni, mert az volt az álláspontom, hogy reálisan működő szabadság [aj hatalmak megosztása nélkül nem képzelhető [ell." Hogyha elfogadnánk, hogy '49-ben a munkásosztály jutott hatalomra Magyarországon, csakis akkor beszélhetnénk „proletárdiktatúráról". Bibó '56 októberének végén is azon töprengett, „hogyan lehetne [a] többpártrendszer és [a] sajtó- és szólásszabadság mellett olyan alkotmányjogi megoldásokat létrehozni, amelyek a szocializmus vívmányait biztosítják, és csakis a szocializmus elvi alapját elfogadó pártoknak engednek indulást a választásokon." (A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról, 1996. ) Ez az elgondolás is arra az illúzióra épült, hogy ami külső erővel, antidemokratikus hatalmi nyomás alatt létrejött, fenntartható egy forradalom után, alkotmányos viszonyok között is. Amit Barankovics, Bibó és még sokan (Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, Mihelics Vid, Rónay György, megannyi kisgazda) a kommunista hegemónia kiépülése ellen mégis megtettek, igazi ellenállás volt, amit nem kísérlet-