Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tengely Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak korában (Ism.: Ormos Mária) I/242

245 TÖRTÉNETI IRODALOM földkérdésben a szociáldemokraták éppen ekkor adták fel korábbi merev álláspontjukat. Az is igaz, hogy az egyház és az állam szétválasztását, a tanintézetek egy részének államosítását, valamint a szekularizálás valamilyen formáját elsősorban Kunfi Zsigmond képviselte, sőt erőltette. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon ezt a vonalat milyen mértékben lehet általában a szociáldemokrácia korabeli álláspontjára visszavezetni, amely megfogalmazás többször is megjelenik a szövegben. Kétségtelen, hogy a szociáldemokrata pártok teoretikusan egyházellenesek, sőt egy időben vallásellenesek voltak. A valóságban azonban éppen ekkor kezdődött el a párt osztódása reformkövetőkre és forradalmárokra. A szociáldemokrata pártvezetés e kérdésben, mint majdnem mindenben, ekkoriban legalább annyira megosztott volt, mint amennyire szerzőnk élénk különbségeket lát — méghozzá megalapozottan — egyházi vonatkozásokban. Miként nem lehet Prohászkát, Csernochot és Mikest stb. egy nevezőre hozni, ugyanúgy különbséget lehet tenni — mondjuk — Pogány József, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Ágoston Péter és több más szociáldemokrata vezető között. Az utóbb említett Ágoston templomi esketését történetesen Giesswein Sándor prelátus végezte, akivel mind ő maga, mind családja ezen túlmenő kapcsolatban állt. Hozzáteendő e kérdéskörhöz, hogy a katolikus, illetve a protestáns egyházi ügyeket továbbra sem Kunfi, hanem az ő nézeteitől meglehetősen távol álló személyek kezelték. Kétségtelen, hogy Kunfi Zsigmond az egyházat érintő kérdésekben radikális volt, és vélhetően ezzel csak növelte a fiatal köztársaság gondjait, valamint a társadalmi feszültséget, mert nem volt tekintettel a lakosság nagy tömegeinek érzelmeire. Kunfi, mint kiművelt elméleti ember, aki azonban politikai vénával kevéssé volt megáldva, voltaképpen a radikális polgári utat követte, amelyet az ő szemében elsősorban a francia forradalom és a korabeli francia politika jelölt ki. Úgy vélte, hogy ez a politika megfér — mint ahogyan másutt, máskor valóban megfért — a köztársasági eszme és a demokrácia kereteiben, anélkül, hogy a vallásszabadságot érintené. Nem taktikázott tehát, hanem dogmatikusan követte a polgári radikális vonalat. A szerzővel együtt azt gondolom, hogy ezt minden bizonnyal nem jól tette az amúgy is súlyos, ezer problémával terhelt helyzetben. A korszak másik, emócióktól túlterhelt kérdése, az ország területi integritása a kötet több pontján felmerül, és kétségtelen, hogy e kor meghatározó politikai eleme volt. Olyasvalami, amelyet e korszak egyetlen szereplője sem kerülhetett meg. Ebben az ügyben a kötet nem ad az olvasónak teljesen világos képet. A kérdés élesen felmerül a nunciatúra létesítése, illetve elhanyagolása ügyében, amivel kapcsolatban a 178. oldalon az olvasható, hogy a szociáldemokraták mintegy megakadályozták a katolikus nunciatúra felállítását, mert saját belpolitikai céljaikat az ország érdekei elé helyezték, bár — teszi hozzá ehhez a szerző — „a pápa segítsége sem garantálta" az ország megmentését. Noha a „bár" a kiegyensúlyozást szolgálja, a szöveg alapján mégis mintegy tényként fogadhatjuk el a pápa segítségét abban az esetben, ha a magyar kormány nekilát a nunciatúra létesítésének, illetve előkészítésének. E kereken fogalmazott feltevésnek azonban a szerző a későbbiekben tételesen ellentmond (az 515. oldaltól). Hosszan idéz egy magát meg nem nevező főpaptól egy szöveget, amely szerint egyházi vonalon nagyon csekély a remény bármilyen sikerre, mivel Anglia és az USA protestáns ország, Franciaországban pedig az egyháznak nincs befolyása a politikára. Ehhez még hozzátartozott, miként a szerző jelzi is, hogy a pápai államnak nem volt képviselete a békekonferencián, majd joggal megállapítja, hogy Rómában inkább meghallgatták a nem-katolikus cseh és román kérelmezőket, mint a magyar főpapokat, akik előterjesztéseikre választ sem kaptak. Mindehhez hozzájött, hogy a pápai állam még a legkézenfekvőbb kapcsolatlehetőséget, az olaszt sem tudta kihasználni, mivel az egyházi állam és az olasz állam viszonya rosszabb már nem is lehetett, mint amilyen 1870 óta valóban volt. A nunciatúra ügye már 1918 decemberében felmerült, és ha akkor rohamtempóban nekilát a kormány, illetve mindkét oldal a megvalósításnak, annyit a Népköztársaság elérhetett volna, hogy nem áll teljesen egyedül a diplomácia világában. Csakhogy ekkor gyakorlatilag a Vatikán is csaknem egyedül állt. Mindenesetre a Berinkey-kormány csak március 6-án kezdett a kérdéssel komolyan foglalkozni, és ekkor már késő volt. Az altatás okát nem lehet tudni, azt viszont igen, hogy ezt megelőzően, február 25-én a párizsi békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa már elfogadta azt a szöveget, amely majd Vix-jegyzék címén híresült el, és a két illetékes bizottság — a csehszlovák és a román — az utolsó vonásokat helyezte el az érintett határvonalakon. Ezen a pápai állam felszólalása akkor sem változtathatott, ha történetesen megkísérli, mivel a pápaság nemzetköz kapcsolatrendszere ebben az időben a mélypontján volt. Kicsiben jól jellemezte ezt, hogy amikor az emigrációban élő Károly exkirály elküldte bizalmasát, Windischgrätz Lajos herceget Rómába, hogy segítséget kérjen tervezett trón-visszafoglalásához, ott azt a választ kapta, hogy ezzel a kéréssel Párizshoz kell fordulnia. Másként szólva, felmérve saját befolyásának szerfelett csekély vol-