Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nagy Péter Tibor: Utak felfelé. Oktatás és társadalmi mobilitás a 19-20. századi Magyarországon (Ism.: Donáth Péter) I/235

237 TÖRTÉNETI IRODALOM 1992-es mobilitás-vizsgálata adatainak súlyozása révén — a kilépési mobilitásra vonatkozó arányok jelentősen változtak. A diplomával nem rendelkező apák gyermekeinek felsőfokú oklevélhez jutása 1,22-szer, az érettségivel nem rendelkezők gyermekeinek középiskolai végzettséghez jutása 1,37-szer nagyobbnak bizonyult, mint a súlyozatlan minta révén feltételezhető volt. (16.) Az iskolázottsági elitek kutatási problémáinak szentelt írásában NPT a történeti mobilitás-vizsgálatok azon nehézségére keres megoldást, hogy az iskoláztatás expanziójának évszázadában vajon miként vethetők össze a különböző korszakok, generációk, nemek, kisebbségek iskolázottsági szintjei, miként állapítható meg, hogy mikor, kik tartoztak „az iskolázottsági elithez"? Meggyőző fejtegetésében abból a feltevésből indult ki, hogy „az iskolai végzettség társadalmi értéke annál kisebb, minél magasabb az adott iskolai végzettséget megszerzettek aránya a teljes populációban". (23.) E hipotézise alapján — itt nem részletezhető módon — az egyes korszakok iskolázottsági arányait összevethetővé tevő pontrendszert dolgozott ki melynek alapján jó közelítéssel leírhatókká váltak az iskolázottsági folyamatok, jól megragadhatóvá vált ezen belül a női iskolázás dinamikája, s az egyes kisebbségi csoportok pozíciójának változása az egyes generációkban. Ennek illusztrálására, NPT e módszer alkalmazásával összevetette a már említett 1999-es TARKI adatbázis és az 1930-as népszámlálás adatait, s arra jutott, hogy 1999-ben kb. annyit „ért" az egyetemi végzettség, mint. 1930-ban a 8 középiskolai, s az ezredforduló körüli főiskolai végzettség gyakorisága révén annyit, mint hetven évvel korábban a 4 középiskolai. Ha ennek figyelembevételével mérlegeljük azt, hogy 1999-ben a nők a diplomások 52%-át adták, míg hetven évvel korábban mindössze 9%-ot, s azt is, hogy 1930-ban a 4 középiskolát, vagy annál többet végzettek valamennyien az iskolázottsági elithez tartoztak, akkor arra jutunk, hogy a szélesebben értelmezett elit egészét tekintve a nők aránya már akkor is 50% volt. (25.) NPT módszerével tehát jóval árnyaltabb képet kaphatunk a női emancipáció iskolázottsággal kapcsolatos vetületeinek, s a vallási és etnikai kisebbségek relatív pozíciója alakulásának értékeléséhez is. Harmadik tanulmányában a felnőttoktatásra vonatkozó szakirodalom tanulságainak és népszámlálások s szociológiai felmérések eredményeinek szellemes összekapcsolásával elemzi NPT a nappali- és felnőtt-középiskolai érettségizettek adatait, megállapítva, hogy a 20. század általa vizsgált évtizedeiben mindvégig a nappali tanulmányokat kiegészítő, a társadalmi mobilitást befolyásoló szerepe volt a nappali tanulmányokon kívüli bizonyítványszerzésnek, de ennek formája, jellege, súlya, korszakonként — ahogy NPT vizsgálódik: generációnként — nemenként, társadalmi csoportonként jelentősen változott. 26 táblázattal és grafikonokkal alátámasztott árnyalt elemzéseiből itt csak néhány mozzanatot említhetünk. Az egész életútjukra visszatekintők nemzedékeit összehasonlítva NPT megállapította: „van egy nemzedék, amely nem fokozatilag, hanem minőségileg különbözik a többiektől: ez a nemzedék a húszas években, különösen az évtized végén született nemzedék, melynek életében, pályájában meghatározó a felnőttoktatás, különösen, ha 1980 körüli időpontban tekint vissza rá az érintett. Összességében az 1945 után elkezdődött felnőttoktatás pótolni tudta a nők háborús veszteségét, de nem tudta pótolni a férfiak jóval nagyobb veszteségét." (49.) Ez annak ellenére igaz, hogy a férfiak néhány százalékkal magasabb arányban szereztek ezen az úton érettségit (javarészt szakközépiskolában egészítetve ki korábbi szakmunkás végzettségüket), mint a nők, vagyis a felnőttoktatás némiképp lassította a hölgyek százalékarányának növekedését az érettségizettek között. Mindazonáltal, bár a nők a nappali tagozatokon is felülreprezentáltak voltak a gimnáziumokban, az alacsony iskolázottságú apáktól származók számára az esti és levelező tagozatok komoly mobilitási potenciált hordoztak magukban. Jelentős részük ugyanis „semmilyen középiskolát nem végez normál korban, s évekkel később, amikor a gimnáziumi expanzió megindul, a női szerepekhez — adminisztratív munkakör, ill. 'gyereknevelés' — adekvátabb gimnáziumot részesítik előnyben. Nem a szakmaspecifikusság, hanem a fizikai munka világának az elhagyása [volt körükben] a tanulás motívuma". (58.) NPT fontos megállapítása, hogy a legalsóbb iskolázottságúak köréből érkező fiúk és lányok esetében a felnőttképzés kétszeresre emelte a gimnáziumi, s 1,6-szeresre, ill. 1,3-szeresre a „nem gimnáziumi érettségi" megszerzésének esélyét. (67.) Általában a nemek szempontjából vizsgálva a kérdést NPT konstatálta: „a felnőttoktatási érettségi sokkal inkább javít a férfiak iskolázottságán, mint a nőkén."(68.) Művelődéstörténészek számára figyelemreméltó, hogy az egyes társadalmi csoportokat vizsgálva NPT úgy találta: a felnőttoktatás a Horthy korszak egészében rendkívül fontos társadalmi kompenzációs szerepet játszott, amire nagy szükség is volt, hiszen e rendszer az alsóbb társadalmi és iskolázottsági csoportokból származóknak, „nemcsak az elején, de a szociális jelszavakkal jócskán telerakott végén is alig ajánlott középiskolai végzettséget". Adatai azt mutatják, hogy — a „ki-