Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jean Bérenger: La Hongrie des Habsbourg. I. de 1526 r 1790. (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/229

231 TÖRTÉNETI IRODALOM ra értékeli. A francia politikát viszont jobban elmarasztalja, mert nem adta meg a felkelőknek „azt a segítséget, amelyet megérdemeltek volna", csak intervenciós eszköznek tekintette magyar szövetségesét, amelyik diplomáciailag is végül teljesen elszigetelődött. „Ebből a szempontból a francia diplomácia kárhozatos szerepet játszott", Versailles-ban senki sem tekintette Rákóczit komoly partnernek, és „ennek az elvakultságnak a következményei súlyosabbak voltak, mint a korábbi konfliktusok esetében: a magyar nemesség belefáradva a háborúba, kompromisszumot kötött az Osztrák Házzal, beletörődött a sorsába és Magyarország több mint egy évszázadig nem játszott semmiféle nemzetközi szerepet," miután Károlyi „elárulta" Rákóczit, a magyar emigránsok Nyugat-Európában futottak be „nagyszerű karriereket". És visszaállt a történeti dualizmus. Ha összehasonlítjuk egymással azokat a portrékat, amelyeket Bérenger történelmi nagyjainkról nyújt, akkor — úgy tűnik — Bocskai Istváné a legridegebb. Gondosan kiemeli Zrínyi és Rákóczi rokonszenves emberi vonásait, egyfajta együttérzéssel ítéli meg politikájuk kudarcát. A sikeres Bocskai személytelen. „Csak az Isten tudta, mi volt ebben az emberben" - írta róla Péchi Simon, a legbelsőbb munkatárs. Bérenger nem játszik istent. Nem találgat, tényeket közöl. Felkelése nemzeti és társadalmi jelleget öltött. 0 maga a rendi ideológiát a kálvinista hivatástudattal párosítva, Isten küldötteként lépett fel a zsarnok ellen, „a parasztokat a nemzet részeinek tekintette", és „saját birtokait úgy igazgatta, mintha az egész közösséggé lettek volna", először Habsburg segítséggel akarta felszabadítani hazáját, majd a törökkel szövetkezett, miután „nem választhatott a szövetségesek között". A bécsi békével kiharcolta a két protestáns felekezet számára a vallásszabadságot. Erdély pedig „egy évszázadra a magyar szabadságok bástyája lett", annál is inkább, mert itt a felekezeti toleranciát már 16. század második felében jogilag rögzítették. 1711-ben visszaállt a történeti dualizmus rendszere, de immár a protestánsok életét keserítő csendes ellenreformációval. Ennek II. József vetett véget. Az ő reformtevékenysége kellett volna hogy megkoronázza a háborúktól agyon gyötört ország gazdasági talpra állását, amit Mária Terézia okos és kíméletes reformpolitikával, majd a rendekkel való szembefordulással is segített. József azonban szakított a történeti dualizmus rendszerével. Mindent alárendelt az egységes összbirodalom célkitűzésének. Gesztusokat is tett Magyarországnak, például a Kamarát a Helytartótanácsnak rendelte alá, ezzel az ország régi követelésének tett eleget, ugyanakkor Magyarországot merkantilista gyarmatként kezelte, az osztrák örökös tartományok számára nyersanyagszállító félnek és ipari termékeik felvevő piacának. Az ürügy és ok a magyar nemesség adómentessége volt. Ha ezt eltörli, akkor felszámolja a Birodalom két részét elválasztó vámhatárt. (És okkal lehet a Monarchia két részéről beszélni, Erdélyt ugyanis Magyarország részének tekintette, és meg is kezdte egyesítésüket, míg korábban Mária Terézia azért emelte Erdélyt nagyfejedelemséggé, hogy jobban elválassza Magyarországtól.) József a saját reformpolitikája áldozata lett. Eltörölte az örökösjobbágyságot, mindenkire egységesen kötelező jövedelmi adót akart bevezetni, de a parasztság is irtózott ettől, holott tőle várta a támogatást, a nemesség ellensúlyozását. Parasztvédő politikájának egyik velejárója lett az erdélyi Horea-felkelés, ami mélyen megrázta, de a nemesi megtorlást nem engedélyezte. Mindent az államrezonnak rendelt alá. Védte a jobbágyokat, a természetjogi emberi egyenlőséget vallva, és a törvényelőtti egyenlőséget érvényesítve. Büntetőtörvénykönyve nem ismert rendi különbségeket. Székely László testőrkapitány hűtlen pénzkezelés miatt seperhette a bécsi utcákat. A gazdasági érdek viszont olykor közbeszólt, és ezért a bánsági kincstári uradalmakat privatizáltatta, minek nyomán a volt kincstári jobbágyok sorsa a földesurak hatalma alatt rosszabbra fordult. Bár maga is hívő katolikus volt és nem koronáztatta meg magát, hogy ne kösse a koronázási eskü, a katolikus egyházat éppen Szent István törvényeire hivatkozva alázta meg, és sajátította ki vagyonának egy részét. Ó maga az állam első szolgájaként sem kímélte magát, de beosztottjait sem. Eltörölte a megyei autonómiát, amelynek lényege a tisztválasztás volt, helyette parancsuralmi hivatalnokrendszert vezetett be, és a megyékből kialakított kerületek élére biztosokat nevezett ki, akik éppen olyan megoldhatatlan feladatokat kaptak, mint amilyeneket ő vállalt magára. Bérenger miután ily módon egyszerre tudta érzékeltetni a fényt és az árnyékot, mégis a teljes elkeseredettséggel sírba szálló és magát teljesen kudarcosnak ítélő József bukását látszólagosnak tartja. Utódja ugyanis a rendekkel együtt kormányozva és tényleges vívmányait törvényes formába öntve, megvalósította az alkotmányos abszolutizmus rendszerét, ami már a modern dualizmus előképe lett. Aki ismeri az elmúlt félévszázad magyar történeti terminológiáját és nemzet-vitáit felfigyelhetett arra, hogy Bérenger nem takarékoskodik a nemzeti jelzővel. A munka is annak jelzésével indul, hogy „ha az Állam kétségessé is vált, a magyar nemzet túlélte a katasztrófát". És rögtön következik a magyarázat: „A magyar nemzet eszméje anakronisztikusnak tűnhet az olvasónak, akit